Meséink a városi meseíró pályázaton

 

 

 

 

 

A szeretet melegsége

Valamikor egyszer, nagyon régen szörnyűséges hideg tél ereszkedett le a földre. A hóvihar hóval fújta be a völgyeket, a forgószél fehér hegyet rakott. Az emberek apró ablakaikból nézték a hószakadást. A gyerekek sóvárogva figyelték a sűrűn szálló porcukrot, de amint kiléptek volna az ajtón, hogy szánkójukkal útnak indulhassanak, a kegyetlen hideg visszahajtotta őket a kemencepadkán nyugtatóan doromboló cica mellé.
Az állatok ugyanúgy szenvedtek a hidegtől, ami számukra is a jégsivatagot jelentette. Alig találtak élelmet maguknak, az ablakpárkányokra szórt magvak egy részét a szél elfújta, a többit a hó takarta be. Még a holló tojásai is megrepedtek a szellős gallyfészekben. Felborzolt tollakkal dideregtek, apró szemükben mintha jégszilánk csillogott volna. Mindegyik a maga nyelvén egy kis napsütést könyörgött.
A madarak királya, a sas, összehívta az összes madarat – a búbos cinegét, a csókát, a fácánt, az ökörszemet, a tengelicét, a fenyves cinegét, a széncinegét, a gyöngybaglyot, a hollót, a szarkát és még sok más itthon telelő madarat –, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek. Volt köztük kis madár és nagy madár. Eleség után kutatva, a házak ablakai előtt elrepülve, látták, hogy az emberek a tűz mellett melegszenek.
A vén tölgy legfelső ágán ülve így szólt a sas:
– Mivel az emberek házába nem költözhetünk be, nekünk is egy is tüzet kell lopnunk. Úgy kell tennünk, mint az embereknek, különben elpusztulunk. De tüzet lopni mi csak a Naptól tudunk.
– Így igaz! Nagyon helyes! Egyetértünk! Bölcs gondolataid vannak felséges királyunk! – egyhangúan kiáltották a madarak.
– Igen ám, de ki menjen? – kérdezte a sas. Hirtelen elhalkult a társaság, mindenki a másikra nézett. Mivel senki nem szólalt meg, a királyuk tekintetét fürkészték kérdőn.
– Mennék én – mondta a sas –, de király nélkül mihez kezdenétek? Másra vár a nagy feladat!
– Szívesen vállalkoznék – nyekeregte a holló. – De sajnos már annyira megvénültem, hogy semmire nem vagyok jó.
A madarak rájöttek, hogy nagy feladatot kéne teljesíteni, ezért sorra bizonygatni kezdték, hogy jaj, nekem eltört a lábam, nekem beteg a szárnyam, nekem hiányzik a toll a farkamból. A nagytestű madarak mindegyikének volt valami kifogása. A csóka hangosan felszólalt:
– Menjen hát egy kis madár! – Erre a kismadarak megijedtek és félve egymásra néztek.
– Ehhez mi gyengék vagyunk, felséges urunk, mi csak énekelni tudunk.
A sas felháborodott, dühös, ingerült hangon így szólt a kismadarakhoz:
– Ki hallott még ilyet?
– Halljunk oda szemtelenjei! Hát így szeretitek a fajtátokat? – förmedtek rá a nagyok.
Hosszú csend után, egyszer csak előállt a legkisebb. A gyönyörű színekben pompázó tengelice.
– Ne civakodjatok drága társaim, elmegyek én. Nem veszekedhetünk és várakozhatunk tovább, mert itt fogunk elpusztulni.
A madarak szemében egyszerre jelentkezett az öröm és az aggodalom. Bíztatóan indították útjára a legbátrabb társukat. Szállt, szállt a magasba, egyre feljebb a Nap felé, repült kitartóan, amíg bírta, majdnem kigyulladt a Nap hevétől. Majd végre elkapott egy napsugarat!
Tollai megperzselődtek, majdnem csupaszon szállt vissza a magasból, csőrében a napsugárral.
Ahogy közeledett a föld felé, érezte, hogy melegebb van, a hó olvadni kezdett, a folyók vize megduzzadt, a folyás iránya láthatóvá vált a jégpáncél felolvadása után. Amikor végre a földre ért, az első virágok is már kinyíltak.
A király is és többi társai is kedvesen fogadták, integettek a kis énekesnek. Ezután nagyon szomorú dolog történt. A hála helyett csak gúnyos nevetés tört ki a madarakból. Mivel a kis tengelice csupaszra perzselődött, furcsa kinézete miatt az összes madár kikacagta, aztán felkerekedtek, hogy a fészkükre szálljanak. Egyedül a pinty volt az, aki nem hagyta cserben, megsajnálta. Kiabálva a többi madár után szólt:
– Ne hagyjuk őt csupaszon! Ő jó testvérünk! Megmentett minket!
– Igaz! Öltöztessük fel! – kiáltották az énekesmadarak.
És mindenki adott a tollából a bátor és kitartó tengelicének, hogy ne járjon csupaszon.
Azóta a tengelicét ritkán láthatják testvérei, a társaitól kapott szép, tarka-barka tollazatát szégyellősen és szerényen viseli.

Bakó Bella 6.N

 

Az alvilágot megjárt királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szomorú király. Ez a király azért bánkódott naphosszat, mert nemtalált leányához méltó kérőt. A királylány csodaszép volt, de hiába, egy kérő sem felelt meg neki. Pedig kérőből volt annyi, hogy a palotában lassan mozdulni sem lehetett tőlük.
Ahogy a kérők gyűltek, a király egyre szomorúbb lett, ám egy napon megjelent az ördög és magával vitte az alvilágba a királylányt. A király tudta, hogy miért rabolta el. Réges-régen elhozta az ördög mindenvágó kardját, ami se nem rozsdásodik, se nem kopik. A király kihirdette, aki visszahozza a lányát, odaadja neki feleségül. Csak egy királyfi jelentkezett.
- Fiam – mondta a király – itt van a kard és ez a láthatatlanná tévő sisak. Vidd magaddal, szükséged lesz rá. Menj el Tündérországba az aranyerdőn keresztül, ahol a csodatévő lovat kell megszerezd. Csak az tud téged elvinni az alvilágba.
A királyfi elindult, ment mendegélt, tizenkét napon és tizenkét éjjen át, míg nem megérkezett Tündérországba. Megtalálta a lovat, de eg őr útját állta.
- Ha elhozod nekem a Vénbanya egy hajszálát – mondta az őr - neked adom a lovat.
A királyfi nem tétovázott, elindult a banya házikójához. Amikor megérkezett, a banya meglátta és felkiálltott:
- Hol jársz te itt, ahol a madár se jár?
A királyfi se szó, se beszéd, felvette a sisakot és eltűnt. A banya hajából kitépett egy hajszálat és visszasietett Tündérországba. Az őr odaadta a lovat a királyfinak.
- Hová édes gazdám? – kérdezte a csodatévő ló.
- Az alvilágba! – válaszolta a királyfi.
- Oda csak az elátkozott barlangon keresztül lehet eljutni, ahová még emberfia nem ment!
- Ne félts te engem, induljunk!
Odaértek a barlanghoz, de amint beléptek, a barlang beomlott. A királyfi elővette a kardját és utat vágott maguknak a sziklában.
Az alvilág előtt ismét felvette a sisakját, hogy ne lássa meg az ördög. Odasettenkedett az ördög mellé és kardjával háromszor megsuhintotta, mire az elporladt.
A királyfi megkereste a királylányt, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Felültek a paripára és hazamentek.
Otthon aztán világraszóló lakodalmat csaptak, hat napig tartott a dínom-dánom.

Sáreczki Ádám 5.N

 

Az ördög és királyfi


Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg király. Ez a király mindig szomorú volt.  Bánatára nem sikerült férjhez adnia egyetlen leányát. A királylány csodájára jártak messzi országokból a királyfik és hercegek, de száznál több kérő közül sem tudott kiválasztani egyet.
Telt-múlt az idő, mikor egy napon megjelent a királynál az ördög.
- Amennyiben három napon belül nem talál férjet magának a királylány, eljövök érte és elviszem magammal.  De te ezt nem mondhatod el senkinek sem, mert akkor az egész országodat elveszem tőled!- mondta az ördög.
Szegény király azt sem tudta mi tévő legyen. Letelt a három nap, éjszaka jött az ördög és elvitte a királylányt. A palotában mindenki megijedt, kihirdette a király, hogy annak adja a leányát, aki megmenti őt. Jelentkezett egy királyfi, aki vállalja, hogy az élete árán is megmenti a királylányt.
- Jaj, fiam nem tudod legyőzni az ördögöt, aki az alvilágban lakik. – mondta a király.
Ment, mendegélt a királyfi, míg az aranyerdőhöz nem ért. Ott egy Őr állta útját.
- Hol jársz te itt, ahol a madár sem jár?- kérdezte az őr.
- Az alvilágot keresem, hogy az ördöggel megküzdjek. - felelte a királyfi.
- Ne menj tovább, ha kedves az életed, mert az elátkozott barlangnál úgysem jutsz tovább,- mondta az őr.
A királyfi nem hallgatott az őrre és tovább ment. Útközben meglátott egy szegény lovat, aki elakadt a fák között, és sehogyan sem tudott kiszabadulni. A királyfi rögtön a segítségére sietett. Kiderült, hogy ő egy csodatevő ló, aki Tündérországból való. Ez a ló egy lépéssel tizenkét mérföldet tesz meg. Elviszi a királyfit Tündérországba és ott ad neki egy láthatatlanná tevő sisakot, egy minden vágó kardot, ami se nem rozsdásodik, se nem kopik. A ló elmondja, hogy az alvilágba vezető úton el kell haladni a Vénbanya házikója előtt és ki kell jutni az elátkozott barlangból is. A ló hat napon át vitte a királyfit, amikor Tündérország határához értek.
- No, királyfi most tedd fel a láthatatlanná tevő sisakot, és ha elalszik, a Vénbanya egy hajszálát lopd el, de vigyázz, ha felébred halál fia vagy!- mondta a ló.
A királyfi másnap reggel hozta is a hajszálat.
Ezután tizenkét napon át vitte a ló és megérkeztek az elátkozott barlanghoz. Itt a banya hajszála mutatta az utat, így sikerült szerencsésen átjutni rajta.
Az alvilág kapujában már várta az ördög. Megvívtak egymással, de a mindenvágó kard ellen az ördög is tehetetlen volt. Inkább átadta a királylányt, csakhogy életben maradjon. A királylány olyan szép volt, a napra lehetett nézni, de rá nem.
Hazatértek az öreg királyhoz, megtartották az esküvőt.
Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.


Farkas Roland 5.N