Igazgatói levél az iskolából:

Mit ér a tanítás iskola nélkül?

 


 


Erre keressük a választ immár hetek óta közösen: diákok, tanárok, s no persze az érintett szülők is. Rögtön szeretném leszögezni, nem csupán a diákok érzik rosszul magukat ebben a szerepkörben, még ha a média különböző forrásaiból elsősorban – érthetően – a diákok megnehezedett körülményeiről hallunk.


Minket is fenyeget a fásulás, a rossz közérzet, a monotonitás, a megszokott „iskola-érzés” eltűnése. Nekünk is nehéz megtalálni a hagyományos menetrendünket. A kollégák közül szinte mindenki próbál „élő” órákat tartani valamilyen csatornán keresztül a diákoknak, s legalább hangban és képben néha találkozunk. Láthatóan a tanulók közül nem mindenki tud egyformán alkalmazkodni, nem mindenkinek van meg otthon az a saját kis területe, ahol önállóan és eszközökkel rendelkezve valóban csak a tanulásra tud koncentrálni. Látszólag nekünk könnyebb, de nálunk is vannak kisgyermekes édesanyák, akiknek a háztartásban, a gyereknevelésben és ellátásban most még jobban helyt kellene állni, hiszen a csemeték otthon vannak. Otthon vannak a tanítási idő idején is… Nehéz úgy megoldani a feladatokat, hogy valakinek két oldalról állandóan cibálják a ruháját, valaki állandóan kotyog a háttérben, valaki állandóan „rosszban sántikál” a lakásban.


Nekem egy kicsit könnyebb volt belerázódni ezekbe a különleges és elborzasztó napokba, mert kertes házban élek, a mindennapi fizikai munka rendben tart a kertben, s a leányaim is elég nagyok ahhoz, hogy ne igényeljék a folyamatos apai jelenlétemet és reakcióimat. S van még az udvarban egy játékosan bolond németjuhász leány kutyám is, akivel szintén fel lehet töltődni. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre az igazgatónak be kell menni hagyományos módon is a gimibe. Jelentéseket kell írni, irányítani kell a technikai személyzetet, van folyamatosan intézni való. Örömmel jegyzem meg, hogy jó ütemben halad az udvaron a térkövezés, óriási bánatomra nem a ballagáson fogjuk – legalábbis nem május 2-án – avatni.


Azt gondolom, mindannyian egyetértünk, nem az ismeretátadás talán a legnagyobb probléma, hanem az, hogy az ismereteket hogyan és milyen módszerrel kérjük vissza. Az internet, a jegyzetek, sok esetben egy dolgozatnál egy másik csatornán a többi osztálytárs is ott van, ebből nehéz olyan jegyadási módot kitalálni, ami akár csak egy gyűszűnyi módon is mér tudást.


Most azonban nem akarok csak siránkozni és panaszkodni. Inkább lelkesíteni szeretném a kedves végzős diákjainkat, hogy még ha ilyen későn is derült ki, hogy minden írásbeli vizsga majdnem az előre elhatározott forgatókönyv szerint fog zajlani, akkor se csüggedjenek. Ne felejtsétek el, hogy 2020. március 13. előtt is idejártatok, majdnem 4, ill. 8 esztendeig. A szerzett tudás, módszertan elég lesz azoknak, akik eddig is sokat tettek a sikeres vizsgákért. A többiek pedig még töltsék hasznosan az elkövetkező napokat, mert csodákat lehet tenni néhány nap intenzív tanulással.


Mindannyiunknak közösen pedig még kitartást kívánok. Ez nagyon súlyos helyzet, de nem háborús állapot. Remélem, az iskola tanulói és diákjai közül egyetlen olyan személy sem akad, akit ez az agresszív kór megfertőzött. Szokták mondani, hogy ami nem pusztít el bennünket, az csak megerősít. Ez a helyzet is legyen a számunkra egy ilyen szituáció. Amely szokatlan, amely kibillentett bennünket a szokásos komfortzónánkból, de nem lehet olyan súlyos, hogy megtörjön bennünket. A kapcsolatunk ugyanis pontosan a személyességről, a kölcsönösség és egymásrautaltság fantasztikus érzéséről szól, s ezeknek a megvonása okozza jelenlegi rosszkedvünket.


Bízom benne, hogy diáknak, tanárnak, szülőnek még lesznek közös szép és tartalmas napjai. Bízom benne, hogy a ragyogó áprilisi időben ridegen kongó gimnáziumi falak megtelnek hamarosan gyerekzsivajjal.

Dr. Szenyéri Zoltán