GIMA OnlineRólatok - Nektek

         2012. március 31-én a képviselő-testület döntése alapján Dr. Hajós Károlyné, Erzsike néni iskolánk nyugalmazott tanára megkapta Dombóvár Város Elismerő Díszjelvényét. A kitüntetés azoknak adományozható, akik Dombóváron, illetve a város érdekében folyamatosan, több éven keresztül kifejtett munkásságukkal kiemelkedő érdemeket szereztek, munkakörükből, választott tisztségükből fakadó feladataikat az átlagosnál magasabb színvonalon és eredményességgel látták el.
         Dr. Hajós Károlyné, Erzsike néni középiskolai tanulmányait a dombóvári gimnáziumban végezte, majd magyar nyelv és irodalom – könyvtár szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Pedagógus pályáját 1963. augusztus 1-jén kezdte a dombóvári Illyés Gyula (akkor még Gőgös Ignác) Gimnáziumban. Pályakezdése óta több intézményben is dolgozott tanárként, illetve igazgatóhelyettesként. Életútja során Szolnokon és Tamásiban is oktatott középiskolákban. 1988 óta ismét első munkahelyén, iskolánkban dolgozott. 1991-től igazgatóhelyettesi megbízást kapott. Emberi tulajdonságai, humánus magatartása az egész iskolai közösség meghatározó személyiségévé tették. Kiemelkedő szakmai és pedagógiai, valamint közéleti tevékenysége több ízben nyert elismerést iskolai, városi és országos szinten. Tanítványai szaktárgyából, magyar nyelv és irodalomból gyakran szerepeltek eredményesen megyei és országos versenyeken. 2002-ben nyugállományba vonult, de óraadóként utána is tanított intézményünkben. Azóta is aktív szerepet vállal a város kulturális életének szervezésében, a könyvtár több irodalmi programjának előkészítésében és lebonyolításában. Erzsike néni az otthonában fogadott bennünket egy kellemes beszélgetésre, amely során a pályájáról, a dombóvári gimnáziumhoz való mély kötődésekről, egykori tanítványokról mesélt nagy szeretettel. 
         - Ha jól tudom, Ön és családja sok szállal kötődik a dombóvári gimnáziumhoz. Kérem, meséljen ezekről!
Rengeteg szállal, hiszen már édesapám is itt érettségizett, később pedig az iskola igazgatója lett. Én nyugodtan mondhatom, hogy nekem nem a második, hanem az első otthonom volt a gimnázium, hisz bármilyen hihetetlen, ott laktunk, ahol most a könyvtár van. Ahányszor arra járok, és megcsikordul a könyvtárajtó, otthon érzem magam. Én is itt érettségiztem, majd elkerültem az egyetemre. A boldogság teteje volt számomra, amikor 1963-ban megüresedett egy magyar szakos tanári állás, és hazajöhettem tanítani a dombóvári gimnáziumba. Nagyon szerettem az iskolát, meg egyáltalán Dombóvárt, és ez a kötődés mind a mai napig megmaradt. Aztán férjhez mentem, s orvos férjemet Szolnokra helyezték, így ott laktunk közel négy évet. Kislányom megszületése után Pincehelyre költöztünk. Mind a ketten örültünk, hogy ismét közel lehetünk a gyökerekhez, hisz ez, és a család mindegyikünknek egyaránt fontos. Ezt követően a tamási gimnáziumban tanítottam. Itt töltöttünk 19 évet, s ez idő alatt nagyon megszerettem, rengeteg szép emlékem fűződik a városhoz. Sokan még most is inkább tamásinak tartanak minket. Később a férjem Dombóváron kapott állást, s mi boldogan tértünk vissza. 1988-tól 2002-ig tanítottam a gimnáziumban, néhány évig igazgatóhelyettes is voltam. Ezzel bezárult a kör. Két nagyobb gyermekünk Tamásiban érettségizett, a legkisebb, Zsuzsi már itt. S, hogy teljesen bezáruljon a kör, én nyugdíjban vagyok, de a fiam, Karcsi tanít a gimnáziumban, és a legnagyobb unokám is odajár. Azt szokták mondani, hogy kerek a világ: az ember elindul valahonnan, és ugyanoda érkezik vissza. Ez így van jól.
         - Mindig is egyértelmű volt az Ön számára, hogy a pedagógus pályát választja?
Ez nagyon különös dolog számomra, mert magyar-könyvtár szakon végeztem, azonban amikor az egyetemre kerültem, rögtön kiderült, hogy én csak pedagógus szeretnék lenni. Édesapám példája mindig is nagyon előttem volt. Többek között az is, hogy ő soha nem azt mondta, hogy dolgozom, vagy tanítok, hanem azt, hogy szolgálok. Ez a szolgálat valahogy engem is végigkísért a pályámon. Mikor idekerültem, volt itt egy csodálatos magyar tanár: Cziráki Magdolna, aki mellém állt, s hátulról, a lelkével támogatott, segített nekem, mint fiatal tanárnak. Az első években, mielőtt mentem órára, megmutattam neki az óravázlatom, s kérdeztem, hogy ez jó lesz-e. Mire ő csak annyit felelt: kitűnő. Ennyi elég is volt. Mikor Magdi néni nyugdíjba ment, akkor megfogadtam, hogy amíg én pedagógus leszek, addig a fiatalokat ilyen módon segítem, és ez sikerült is. Mai napig tartom a kapcsolatot az egykori fiatal kollegákkal, akik azóta már szintén nyugdíjasok. Tudod, elég egy szó, egy mozdulat vagy egy pillantás, és az ember máris bátrabban indul útjára.
         - Említette, hogy néhány évig igazgatóhelyettes volt a gimnáziumban. Hogy emlékszik vissza a vezetőként eltöltött időszakra?
Tamásiban is, majd egy idő után a dombóvári gimnáziumban is voltam igazgatóhelyettes. Tulajdonképpen ahhoz hasonlíthatnám, mint az osztályfőnökséget. Igaz, hogy van vele sok adminisztráció, amit el kell végezni, de az a legszebb benne, hogy a kollegákat istápolni kell. Szakmailag, lelkileg, mindenhogy. Én szívesen emlékszem vissza ezen évekre. Nem volt semmiféle összetűzésem. A tamási és a dombóvári igazgatóval, Berta Bálinttal is nagyon jól össze tudtunk dolgozni.
         - Mi volt az ön pedagógus hitvallása?
Ez biztos nagy szónak tűnik, de József Attilával mindig azt mondom, hogy: „a simogatás az én lobogóm”. Vagyis a szép szó. Senkit sem szabad háttérbe szorítani, hanem mindenkiben meg kell találni azt, hogy mi a jó benne. Legyen akár gyermek, akár felnőtt. Aki például nem jó tanuló, az kiváló valami másból. Mindenkiben van valami, ami érdemes arra, hogy az ember felfigyeljen rá. Ez a pedagógus kötelessége, és én ezt nagyon igyekeztem tartani. Hogy mennyire sikerült, azt nem én tudom, hanem a tanítványaim, kollégáim. Az irodalom egyébként különös tantárgy, amiben azt éreztem legfontosabbnak, hogy a gyerek megszeresse. Tehát tudjon olyan módon megnyilatkozni a mindennapjaiban, amivel őt segíti a költői szó. Én mindig mindenkitől idézeteket kértem, e nélkül nem volt felelés, ezt tudták rólam. Volt olyan gyerek, aki 20-30 év múlva köszönte meg, hogy neki van szava mindenre, mert olvasta, hallotta, tudja. Ez nagyon jól esik.

         - Ön szerint mik a dombóvári gimnázium legnagyobb erényei?

A régi Gőgös Ignác Gimnázium nagyhírű iskola volt. Borzasztóan vigyázott a hagyományaira. Mikor én egyetemista voltam, akkor Budapesten a Mester utcában működött egy Gőgös Klub. Az idős házaspároktól kezdve az egyetemistákon át az éppen végzett fiatalokig oda jártak és egy hónapban egyszer találkoztak azok, akiket a dombóvári gimnázium összekötött. Hatalmas volt az összetartás. Annak idején mindig mondtam a gyerekeknek, amit Mikszáthnál lehet olvasni: egy diáktársi/padtársi kötelék erősebb, mint egy rokoni. S ez valóban így van. Ez az összetartozás nagyon jellemző volt. Nem tudom, hogy ez manapság mennyire él, de nagyon szeretném, ha élne, mert ennél fontosabb nincsen, minthogy közös gyökerekből táplálkozó emberek a mindennapi élet különböző szintjein egyszer csak összekapaszkodnak. Ez az egyik. A másik, hogy Dombóvár viszonylag kis település, és ez a nagyságrend megengedheti magának, hogy mindenki ismerjen mindenkit. Ezt mindenképpen ki kell használni, hiszen egy mamut intézményben ez már nem működik. Az egyetemeknek ez az egyik hátránya, hogy a vizsgáztatónak fogalma sincs arról, hogy kiféle-miféle az a diák, akivel éppen beszélget, hisz egy előadásra 200-300 ember jár. A gyerek akkor érzi otthon magát, ha őt és családi körülményeit ismerik. Nekem 12 osztályom volt. Ebből az utolsó 5 évben az igazgatóhelyettesség mellett az ügyintéző-titkárnő osztályok, vagyis a 13-osok osztályfőnöke voltam, és nagyon szerettem őket. Volt olyan, akinek kisgyermeke is volt, és mivel nem tudta hová tenni, így behozta az órára. Jött a gyerek két napig iskolába, míg beteg volt, ott ült, nem zavart senkit sem. Nyugdíj után az igazgató úr visszahívott tanítani, mivel egy kollegina szülési szabadságon volt. 6-7. osztályba kerültem. Nem volt gondom soha ezzel a korosztállyal. Szinte megfürödtem ebben a számomra új lehetőségben, olyan aranyosak voltak azok a gyerekek, a legszebb emlékeket őrzöm róluk. Sikerült velük szót érteni, jöttek szerenádozni, meghívni a ballagásra. Talán ők is megtartottak az emlékezetükben.
Szakmailag is mindig sokat adott a gimnázium, és nagyon fáj a szívem a 8 osztályos tagozat megrendüléséért. Az arra ad lehetőséget ugyanis, hogy ötödiktől folyamatosan felkészítsük a gyerekeket, egy kicsit ráérősebben, alaposabban, teljesebben mindent megtanítsunk, mint amikor 14-15 évesen kerülnek a gimnáziumba. Nem tudom, hogy megszüntetése végső elhatározás-e, de reménykedem, hogy nem. Én a gimnáziumot mindig is nagyra tartottam. Azt gondolom, hogy felelősség egy ilyen iskolában tanítani, mert a gyereknek sokfelé helyt kell majd állnia az alapján, amit itt szerez.

         - Ahogy visszaemlékszik egykori tanítványaira, ki tudna emelni olyat, akire a legbüszkébb?

Szép számmal tudnék felemlegetni olyan diákokat, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, és ha valami történik, akkor azt megosztják velem, kikérik a véleményemet. A legkonkrétabb példa most történt a díjátadáskor, amikor mellettem ült az első osztályomból származó tanítványom, Balipap Feri, akivel rendkívüli módon örültünk egymásnak, mikor kiderült, hogy együtt kapunk díjat. Az ünnepségen odahajolt hozzám, és azt mondta: az osztály nevében gratulálok. Nagyon szép pillanat volt, a kör újra bezárult.
         - Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy megkapja a Díszjelvényt?
A csodálkozás. 10 éve nyugdíjas vagyok, és nem értettem, hogy gondolhattak éppen rám. Először csodálkoztam, majd mélyen megtisztelve éreztem magam, és nagyon örültem.
         - Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget kívánok és szívből gratulálok diáktársaim nevében is!

Endrei Nikoletta 13.e