GIMA OnlineRólatok - Nektek

 

Megkeresésünkre némi vonakodás után igent mondott Batka Ágnes tanárnő, aki aztán kíváncsisággal várta a beszélgetést.  

            - Úgy tudom, messziről származik. Hogy került Dombóvárra?
Ez jó kérdés. Amikor elvégeztem az egyetemet olyan gondolatom támadt, hogy jó lenne kipróbálni, milyen igazán messze lenni az otthontól, és ennél messzebb nem találtam lehetőséget arra, hogy új tapasztalatokat szerezzek. Hát így kerültem Kunszentmártonból Dombóvárra.

            - Miért éppen a tanári pálya mellett döntött?
Öt éves korom óta tanár akarok lenni, szegény nagymamám és a dédikém nem győzött engem visszatartani. Már 5-6 éves koromban - amint megtanultam nyomtatott nagybetűkkel írni –mindig tanítgattam, vizsgáztattam, feleltettem őket. Azt, hogy a dolgozat ötletét honnan vettem, nem tudom, de szegény nagymamám annyi dolgozatot írt nekem - szigorúan nyomtatott nagybetűkkel -, hogy meg is unta.

            - Mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvel egy diákban?
A nyitottság, a nyíltság, az igényes kritikai érzék, de mindenképpen az őszinteség és a fogékonyság. A tanári pályán az egyik legjobb élmény talán az, amikor a diáknak „felcsillan a szeme”.

            - Hogyan kezeli a szemtelenkedő diákokat?
Ahogy tudom, nincs kifejezett módszertanom. Szerintem valójában nem is lehet abszolút megoldást találni, mert a gyerekek annyira mások. Nem létezik egyetlen „tuti recept”: valakinél az egyik módszer válik be, valakinél a másik.

            - Mi volt a legnagyobb tanári élménye?
Az élmények közül kimagasló, amikor azokat a diákjaimat hallom felelni, akiknek kiemelkedő a szóbeli készsége. Büszkeséggel tölti el az embert, hogy ehhez neki is van valami köze. Ha az aktuális témánk kapcsán kérdeznek, ha véleményt mondanak, az mind-mind újabbnál újabb élményt nyújt a tanárnak, hisz akkor látja, hogy van értelme annak a tevékenységnek, amit folytat. Szintén élményszámba megy, amikor az utcán megismernek, odajönnek beszélgetni, vagy ha pár szót váltanak velem az egykori és a jelenlegi tanítványok. Essen szó bármiről köztünk, a tananyagról, vagy éppen arról a meséről, amit éppen hallottak tőlem egy-egy téma kapcsán, ezek a találkozások meghatározóak. Ha valami minimális személyes kapcsolatot ki tudok alakítani a diákkal, az nekem már eredmény. Fontosnak tartom, hogy a diákokban meglássuk az embert is, hisz mindannyian önálló egyéniségek; szerintem ahhoz, hogy eredményesen tudjunk tanítani, meg kell érinteni, és meg kell érteni a tanulók lényét is.

            - Most végez az osztálya, mi a legkedvesebb emléke velük kapcsolatban?
Kedvesebbnél kedvesebb emlékeim vannak velük kapcsolatban. Nem is tudom, hol kezdjem. Kedves emlék a kilencedikes biciklitúra, ami hatalmas viharral ért véget, egy mézeskalácssütés a karácsonyi ünnepség előtt, egy olyan osztályfőnöki óra, amikor beszélgettek, megnyíltak, és nem „tömegverekedést” produkáltak. Kedves pillanatként marad meg, amikor még, mint szervező osztály készültek a szalagtűző ünnepségre és azon voltak, hogy minden sikerüljön. Aztán az is egy meghatározó élmény velük kapcsolatban, amikor az idei szalagavató ünnepségen főszereplőként törekedtek arra, hogy minden úgy alakuljon, ahogy szeretnék. Sőt, az is egy „folyamatos” élmény, amikor valami olyasmit mutat az a harminc gyerek, ami arra enged engem következtetni, hogy ők egy osztály. Még ha nem is tökéletes az a közösség, mégis valami formálódik közöttük. Amikor nemrég a diákigazgató választást megnyerték, szinte az egész osztály szerepet vállalt abban, hogy jól működjön a kampány, utána pedig a bevonulás alkalmával osztályként helyezték magukat középpontba. Ezek azok az élmények az elmúlt időszakból, amelyek bennem megmaradnak, mert jó, ha az ember arra emlékezik, ami örömteli.

            - Mivel tölti a szabadidejét?
Egy magyar tanár mivel is tölthetné a szabadidejét?! Olvasok. Néha kerékpározom, és imitálom, hogy rajzolok. Valamint nagyon szeretek otthon, az Alföldön kertészkedni, zöldségekkel, virágokkal bíbelődni, de ez nagyon ritkán adatik meg nekem, hisz a tanévnek szinte az egészét itt töltöm. Csak a szünetekben jutok haza, és a nyári időszak az, amikor otthon a családommal lehetek.

            - Melyik a kedvenc könyve?
Az a kedvenc könyvem, ami éppen magával ragadott. Azt tudom, hogy rengetegszer olvastam Shakespeare: Sok hűhó semmiért című drámáját és Jean-Paul Sartre: Az Undor című regényét is kismilliószor átfutottam. De az is biztos, hogy egy Jane Austen vagy Charlotte Brontë alkotás el tudja szórakoztatni, s például egy Camus által írt mű meg tudja fogni az embert. Tehát erre a kérdésre, hogy mi a kedvenc könyvem, nem tudok válaszolni.

            - Mi a kedvenc verse?
Szeretem a verseket, ezt tudjátok, de nem mindet. Azokat a verseket tudom igazán értékelni, amik elgondolkodtatnak, amelyek az eredetiséget, az önállóságot, az önkifejezést a lehető legteljesebb mértékben hozzák anélkül, hogy tudatosan sémákat alkalmaznának. Nagyon kedvelem például Reményik Sándor verseit, mert azokban az ember az, aki megszólal. Ady Endre alkotásai közül is számtalan olyan van, ami megragad már első olvasásra. Az a lényeg, hogy szólítson meg, legyen benne gondolatiság, és ne valami általános okossággal akarjon gazdagítani minket, hanem a lelkünkre hasson.

            - Próbálkozott valaha versírással?
Nem lennék rá képes. Én úgy gondolom, hogy tisztelem a mestereket, az irodalmat, a művészetet. Gyakorlatilag gátlástalanságnak érezném, ha belekontárkodnék a költészetbe, hiszen a tehetség hiányzik belőlem. Egy jó költemény 80% tehetség és 20 % szerencse. És persze nem árt, ha megfelelő nyelvi kifejezőkészség is járul ezekhez.

            - Melyik a kedvenc idézete?
Idézetekkel pont most foglalkoztam jó sokat, hiszen az osztályom tablójára kell, hogy kerüljön valami bölcsesség. Ha idézetet szeretnél, akkor azt mondom: „Akarsz-e játszani mindent, mi élet”, hisz ha csak a szomorúságra, negatív dolgokra gondolunk, akkor előbb-utóbb egy olyan nyomasztó légkört teremtünk a magunk számára, amiben nem tudunk boldogulni. Szinte mindenben meg kell próbálnunk találni valami pozitívumot, valami örömtelit, hiszen ha ezt nem tennénk, igen nagy bajban lennénk. Mélyebben megmaradnak bennem azok az idézetek, melyek nem csak a lélek feltárására, hanem a pillanatban meglelhető örömre hívják fel a figyelmet.

            - S végezetül, megkérdezném, hogy mi az a három dolog, amit magával vinne egy lakatlan szigetre?
Ez kegyetlen kérdés, ilyet csak én tehetek fel, ha fogalmazást íratok a kisebbekkel, de akkor sem háromban kötöm ki. Mindenesetre, ha így fogást szeretnél találni rajtam, akkor azt mondom, hogy könyvet. Valami jó regényt, mert könyv nélkül nem élet az élet. Ha a lét feltételei biztosítottak, akkor még papírt és ceruzát. Hisz, ha a regényben találnék valamit, ami magával ragad, akkor azt kiírnám, hogy kifüggeszthessem a kis tablómra, ugyanis én gyűjtöm az „okos gondolatokat”. A harmadik dolog az a macskám lenne, mert hozzá ragaszkodom, és az ember egy lakatlan szigeten nagyon egyedül érezné magát, ha még ennyi társasága sem akadna.

Pintér Kata 8.n