December 02, 2011 | Author: vegyes
Magyarország
Írt már erről Pannonius, meg a jó öreg Petőfi,
De a hazaszeretettel sosem lehet betelni.
Hegyes-völgyes Dunántúl, melynek szívem rabja,
Eme drága, szent földet soha itt nem hagyja.
Nem is tudnék élni, e nagy hegyek nélkül,
Ott, ahol az ormótlan betondzsungel épül.
Az én csöpp kis hazám ez, Európa szíve,
Kicsiny lelkem örökké e földnek a híve.
Van itt erdő bőven, és hatalmas nagy fák,
Vannak itt növényi és állati csodák.
S oly sokféle madár szeli át az eget,
Érez e föld iránt forró szerelmet.
Itália, Spanyolország, s a szép Bulgária,
Hiába van ez a sok mediterrán csoda,
Mert nekem az első csakis-csakis Hungária.
Tóth Tamara 10.n
Árva
Nyomorba taszított hontalan árva,
bárcsak feküdhetne ő is meleg ágyba.
Álmodhatna mindenről, mi megadott volna,
ha beleszületik a szépbe, s nem a nyomorba.
De nem így történt, s családja eltűnt,
hontalan szívében a halál feltűnt.
Árvaként járja az utcákat, sietve,
keresve egy helyet, ahol megpihenhetne.
De találni nehéz, s közeleg az est,
a halál nyomában nem lesz soká rest.
Ha megrendül a szíve és feladja a harcot,
elfogadja ő is a véget, s kudarcot.
De még bírja erővel, és ez itt a fő,
mert nem tudja senki, mit hoz a jövő.
Rabság
Szabadnak születtem, és szabad vagyok most,
helyettem most már, te raboskodsz.
Eltűröd azt, mit nekem kellett volna,
szabadságot adsz, s te vagy rabszolga.
Bűnhődsz azért, mit én követtem el,
kedvesed helyetted a börtönfal ölel.
Rab vagy most, és én várom a napot,
hogy megköszönjem, én szabad vagyok.
Szabadság
Csőre tölt, s indul is a harcba,
ő sem tudja, hogy igazán mi hajtja.
Lő, szúr, üt, öl, míg bírja szusszal,
nyakakat tőr a puskatussal.
Kúszik – mászik, sár borítja testét,
bízik, hogy megéri a holnap estét.
Imádkozik bajtársai, s maga életéért,
képes meghalni a haza becsületéért.
Éveket tölt a családjától,
otthon vagy a világon bárhol.
Reménykedik azért, hogy túlélje a harcot,
elkerülje a halált, a kudarcot.
Öl, hogy éljen, s él, hogy öljön,
a parancs az, hogy halálig lőjön.
És ha éjszaka bámul egy csillagot,
belegondol abba, a hazáért mit adott.
Azt adta csak, mi volt neki, s mit adhatott,
az életét adta, de mondhatja: „szabad vagyok!”
Kulcsom
A szívem ajtaját rég lakattal zártam le,
azóta a perc óta senkit sem enged be.
Többen próbálkoztak, hogy kinyissák az ajtót,
de zárba illő kulcsa, senkinek sem volt.
Próbálkozásuk csak fájdalmat okozott,
s én azt hittem, végleg egyedül maradok.
Átgondoltam mindent, mit ronthattam el,
kérdeztem magamtól, de senki nem felelt.
Mikor már feladtam, hogy valaha kinyitják,
egy véletlen folytán megleltem a kulcsát.
Ott lógott a nyakadban, amióta ismerlek,
de észre csak most vettem, mikor kimondtam: szeretlek!
A lakat lehullott, s megnyílt az ajtó,
ez a szó volt az igazi varázsszó.
Az űr, mi azóta gyötörte a szívem,
eltűnt azonnal, s szabaddá lettem.
Már csupán egy béklyó van, mi sehogy sem ereszt,
a válaszod, mely az volt, hogy te is viszont szeretsz.
Leghőbb vágyam
A végtelen kék óceán, ez csak az én szívem vágya,
a delfinekkel úszva, s a lélek szárnyán szállva,
a legnagyobb szabadság csak ez lehet számomra,
a hullámok hátán szállni, s a végtelen mámorba,
nem gondolva az emberi lét mulandó voltára,
csak úszni előre az örökkévalóságba.
Felfedezni azt, mi eddig csak rejtély volt,
legyőzni a félelmet, a hatalmas távolságot,
megismerni az ismeretlent, a szépet,
nekem ez nem más, mint maga az élet.
A.K.
Elmélázva
Egy napsütéses őszi napon
kinézek az ablakon,
végig a lassan barnuló avaron,
a nedves, málló házfalakon,
a hangosan gyülekező madárrajon.
Psszt, hallgasd csak, mit mesélnek,
történeteiket elmondják a szélnek:
egy titkos nyelven, suttogva, csendesen,
az pedig hallgatja őket:lágyan, susogva, kedvesen.
Majd szárnyra kapnak, elrepülnek,
szememmel követem őket, míg végleg tova nem tűnnek.
A nap még utoljára megmutatja nyári képét,
hadd élvezze még ember, állat szikrázó fényét,
mielőtt ő is elgyengül, halovány lesz,
igen, kétségtelenül az ősz ez!
A napsütésben arcomat melengetem,
s lassan végleg búcsúzom a nyártól, elengedem.
Örömmel nézem új csodáit a természetnek,
melyekkel minden évben újra és újra meglep.
A nedves föld felszálló illata,
a ropogós alma finom zamata.
Tompán hallom a játszadozó gyerekek zsivaját,
örömük felhőtlen, még nem ismerik a világ gondját-baját.
Igen, mindig elgondolkozom,
ha egy napsütéses őszi napon
kinézek az ablakon:
végig a lassan barnuló avaron,
a nedves, málló házfalakon,
a hangosan gyülekező madárrajon.
Végül megpillantom tükröződő alakom
és elmélázva nézek végig magamon.
Vörös Annamária 9.n