Havasi János köszöntője
December 01, 2011
Havasi János 1970-ben végzett a dombóvári gimnáziumban. Jogi és újságírói tanulmányai után Pécsett, a Dunántúli Naplónál kezdte pályáját. 1989-ben kollégáival megalapította A Helyzet című független dél-dunántúli hetilapot. 1991-92-ben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szóvivője, majd 1994 őszéig a Párizsi Magyar Intézet igazgatóhelyettese. Ezt követően videó-újságíróként a Duna Televízió baranyai, horvátországi és boszniai tudósítója. 1997-98-ban a Duna TV PR-igazgatója, majd a Magyar Televízióban a Határon-túli Műsorok szerkesztőségvezetője. Nemrég a Közéleti Főszerkesztőség vezetőjének nevezték ki.
Kedves Barátaim!
Ha valaki negyven-egynéhány évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy az a köszöntő, amelyet most küldendő vagyok, nem csupán az iskola faliújságján, hanem akár egy érdeklődő ausztráliai magyar íróasztalán elhelyezett készüléken is látható lesz, bizony fantasztának vagy elmebetegnek gondoltam volna. Pedig nem kétséges: ez a „képtelenség” mára valóság lett.
Az újságíró iskolákon közhelyszerűen tanítják, hogy egy-egy hír értéke nem csupán a benne tálalt érdekesség, szenzáció horderejétől, hanem a történtek és a befogadó közeg közti távolságtól függ. Ha az iskolai menzán rendszeresen egér futkározik a tálalóasztalon, és a konyhafőnök semmit sem tesz a probléma megoldásáért – magyarán: az egerek likvidálásáért – a téma magától értetődően a diákújság címlapjára kívánkozik. (Esetleg még társadalmi vitát is lehet nyitni róla, hogy valóban el kell-e pusztítani az állatokat vagy elég csupán rábeszélni őket a távozásra stb. stb.) Ha a dombóvári utcán több embert tetten érnek csikkek elhajigálása közben, minden bizonnyal beszámol róla a városi újság. De kit érdekelne ez Poznanban vagy San Diegóban? Legalább iszapkatasztrófának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a világ tudomást szerezzen egy Kolontár nevű csöpp veszprémi faluról. (Ahogy mi sem tudtuk a cunami bekövetkeztéig, hol az ördögben van az a Fukusima.)
Réges-rég, az internet előtti ántivilágban a gimnáziumi hírek a faliújságon vagy a stencilezett diáklapban láttak napvilágot. A megyei hírek a megyei lapban, az országos jelentőségű információk a központi sajtóban. A magánügyek pedig a magánlevelezésben…
Mára mindez gyökeresen megváltozott. Ha nem vagyunk elég körültekintőek – de ha azok vagyunk, akkor is -, legtitkosabb magánügyeink hírei, eseményei pillanatok alatt többszörösen megkerülhetik a földgolyót. Nemrég láttam egy 25 megapixeles párizsi panorámaképet. Az egyik templom tornyából készült fotó a zoom segítségével még azt is megmutatta, milyen lapot olvas egy fickó a templomtól három kilométerre lévő tetőteraszon. (És akkor a műholdképekről még nem is beszéltem.) Szintén nemrég tudtam meg, hogy a Facebook akkor is követi felhasználóját, amikor az már kijelentkezett az oldaláról…
Mint látjátok, kissé messziről indítottam gratulációmat. Pedig őszintén örülök kedves egykori iskolám újsütetű diáklapjának megindulása felett. Kedvemre van, hogy ezután a fotelból, késedelem nélkül, vagyis online gyűjthetem be a híreket diákéveim színhelyéről – a ti segítségetekkel. Ugyanakkor gyakorló szerkesztőként barátian arra is fel kell hívnom figyelmeteket, hogy a nagyobb nyilvánosság nagyobb felelősséggel is jár. A faliújságon megjelent cikk stilisztikai, helyesírási hibái a falon maradnak – bár ez sem igaz már, ld. az „álamelnök” vesszőfutását -, a világhálón ágaskodó bakik viszont villámgyorsan a kommentelők céltáblájává válhatnak.
Mint mondtam volt, sok szép emlék fűz a dombóvári gimnáziumhoz. Kérlek, öregbítsétek ti is az „Esterházy-Gögös-Illyés” jó hírét okos, éles, színvonalas írásaitokkal.
Nem fenyegetés, de olvasni foglak benneteket. Sok sikert mindannyiunknak!
Havasi János
öregdiák
MTVA kabinetvezető-helyettes, Budapest