Az alábbiakban iskolánk igazgatójának Dr. Szenyéri Zoltánnak emlékező gondolatait közöljük:

„Nem dolgozhattam vele vezetőként. Csak az maradt a számomra egyik megtisztelő helyettesi feladatként, hogy elbúcsúztathattam. Nekem a nagy generáció tagja volt, a megkérdőjelezhetetlen tudás jelképe. 2006-ban köszöntem el tőle, jelképes, hogy sokan egyszerre távoztak, s hogy a ma már nem működő kollégium étkezdéje volt a helyszín. Amikor 1993-ban a gimnáziumba érkeztem, hamar megtapasztaltam az iránta megnyilvánuló általános tiszteletet és elfogadást a tanáriban. Még azok is felnéztek rá, akik nem tartoztak a munkaközösségéhez. Ezt a hatalmas tekintélyt csak és kizárólag az eredményeivel érte el. Diákok százait segítette a mérnöki, műszaki, orvosi pályák felé. Pedig az akkori időkben jóval nehezebb volt bekerülni a felsőoktatásba, de védjegy volt Freller-tanítványnak lenni, aki nála akárcsak egy gyenge 4-est elért, az biztosan jól megírta a felvételit. A diákok is feltétlenül elfogadták és tisztelték. Nehéz volt nála jó jegyet kiérdemelni, nagyon sokat kellett gyakorolni és készülni, de ő volt a mester, ő volt a klasszis edző, akinek minden utasítását elfogadták azok, akik valóban eltökéltek voltak. Nem csak a matematikához és a fizikához értett jól, univerzális műveltsége volt. Versek tucatjait tudta fejből, néha el is kápráztatta hallgatóságát a tanáriban. Csak kevesen tapasztalták meg mély humorát és jókedvét. Nekem alkalmam volt osztályfőnökként az istállónak berendezett klubban egy diáknapon vele lufikból tejet fejni, amelyek a teheneket jelképezték. Fiatalon, de abszolút megérdemelten lett a matematika-fizika munkaközösség vezetője, s a kollégákat is mélységes odaadással és nagy szakszerűséggel irányította. Sokat publikált módszertani folyóiratokba, tudományos felkészültsége miatt bárhol katedrát kaphatott volna. Furcsa, most döbbentem rá, sosem kérdeztem tőle, ennyi tudással miért maradt egy kisvárosi gimnázium tanára. De így volt jó a kollégáknak, az iskolánk sikerességének és a számtalan eredményes tanítványának is. Őket ő tanította meg a helyes gondolkodásra, s elindította őket a tisztes egzisztencia felé. Már a nyugdíjazásakor tudtam, őt nem lehet pótolni. A mai világ, a pedagógus pálya mai presztízse pedig végképp nem teremt ekkora formátumú egyéniségeket. Szó szerint iskolateremtő volt, jelképpé magasztosult az őt ismerők, s így elismerők körében. Kedves Miklós! Csak egy év elteltével ajánlottad fel a tegezést. A többi idősebb kolléga ezt jóval hamarabb megtette. Az a felajánlás nagyon sokat jelentett. A Te gesztusod biztosított arról, hogy jó úton járok, helyem van a dombóvári gimnázium tantestületében. Szikár, igazi úriember egyéniségedet, sziporkázó műveltségedet, elképesztő tudásod hagyatékát megőrzi minden kollégád, minden tanítványod. Nyugodj békében!”