GIMA OnlineRólatok - Nektek

Mennék már el innen messze szabadon,
hol pillanatnyi élvezettel feledhetem rabságom.
Nem gondolok majd semmire, mi nehéz,
véges óráimat imába foglalom,
kinek kéne ez a ficsúr,
s minek az embernek a bizalom?

Novella

Felkérhetnélek egy táncra?

Egyedül ácsorogni egy hatalmas bálterem szélén karácsonykor nem épp az a dolog, amire a legjobban vágytam. De tekintve hogy én vagyok Jessica Brian, és a szüleim a város leggazdagabb emberei, muszáj végigszenvednem ezt az egészet, mosolyogva, illedelmesen. Mintha örülnék neki.
De még egy szempontból egész érdekes ez a bál. Most már nem úgy állok hozzá, ahogy régen. Most már tudom, hogy van itt néhány olyan fiú, aki szeretne közelebbről is megismerni. Értitek. Csak az összes olyan jellegtelen számomra. Vagy helyes, de öntelt, és tudálékos, vagy zacskót kéne húzni a fejére, és nem mutatkoznék vele semmilyen körülmények közt a nyílt utcán. Akad akinek semmi pénze sincs, ő nyilván kiesik. Ettől függetlenül nem tartom magam kényesnek, csak vannak bizonyos igényeim. Legyen ápolt, illedelmes, gazdag, helyes, művelt, okos, és tudjon szórakoztatni. Ezek nem nagy elvárások, igaz?
De mégis, ahogy végignézek a termen... Annak a srácnak hülyén áll az öltöny, az tiszta szakadtan néz ki. Az helyes, de az összes csajnak tette már a szépet. Az sokat nevet, biztosan jófej. De rám sem néz.
Ahogy a szemem a táncolókat pásztázza, keresi a neki megfelelőt, és becsmérli a lányokat (az csúnya, annak nagy a feneke, az meg ott túl kövér), egyszeriben megakad egy fiún a tekintetem. Pislogok párat, hogy biztosítsam magam afelől, hogy ez nem csak egy álom. Igazság szerint nem épp egy kifejezetten helyes srác... Hanem olyan, mintha egy istent látnék magam előtt. A bárpultnál áll, épp iszik valamit, és merően néz engem. Zavar a tekintete, mintha várna tőlem valamit. Közben pár nő igyekszik felhívni magára a figyelmet a közelében: feltűnően közel állnak hozzá, időnként kérdeznek tőle valamit, amire mindig a hűvös tekintete és egy rövid, azt hiszem, elutasító felelet a válasz. Miután kiitta a poharában levő ital utolsó cseppjeit is, még mindig engem figyelt.
Határozott, de ugyanakkor kényelmesen lassú mozdulatokkal közeledett felém, én pedig zavaromban annyira elpirultam, hogy teljesen paradicsom-fejem lehetett mire ideért. Ahogy megszólalt, mintha az ég mennydörgött volna. Zavaróan mély hangja volt, nem az a kellemesen dörmögős, hanem az a durva, természetellenes hangzású.
-Szervusz, kedves.
-Szép estét, Uram- vágtam rá zavaromban, olyan gyorsan, hogy köszönni sem tudott rendesen. Erre aztán még jobban elszégyelltem magam. Éreztem, ahogy lángol az arcom, és azt is éreztem, hogy a bálon jelenlévő hölgyek fele most engem vizslat. Szinte hallottam, ahogy azt gondolják: "Vajon mit akar ettől a kislánytól?"
Még jobban megijedtem, amikor nem szólt semmit, csak csendben méregette az arcomat, a vonásaimat. A zene hangos volt, ugyanakkor szinte nem is hallottam. Csak rá figyeltem, a gyönyörű arcára, a szájára íveire, vonalaira, és a hajára, amely hanyag eleganciát sugárzott. Fogalmam sincs, hány percig néztük egymást csendben, és hányszor találkozott össze véletlenül a tekintetünk. Olyan voltam, mint egy kiscica, aki a gombolyaggal játszadozik: egyszer közel engedi magához, másszor finoman eltaszítja, csak hogy megint elvegye, amit szeretne.
-Felkérhetnélek egy utolsó táncra?- döntötte oldalra a fejét.
-Igen- mondtam gondolkodás nélkül. Okulva előző hibámból, lassan és szépen ejtettem ki a szavakat, minden hangra figyeltem.
Ahogy átkarolt, és kellemesen közel tartott magától, kínosan is éreztem magam, de valamiféle megnyugvás is hatalmába kerített. Hirtelen nagyon szórakozott lettem. Ahogy végignéztem a termen, arra gondoltam, hogy ez az egész csak egy játék, az emberek pedig a bábuk. Bár mindenki saját magát irányítja, nincsenek győztesek vagy vesztesek. A játék lényege nem ez, hanem hogy mindenki tanuljon a játszmákból, és építgesse a saját tudását. Segítsen másoknak, de élje a saját életét.
-Tudom én, hogy butaság ilyesfélét kérni egy embertől, de légy türelemmel.
-Én türelmes vagyok, Uram. Örökké türelmes leszek.
-Emberi butaság. Az idő az, mi örök s valós. S az idő múlásával ti emberek elfelejtitek kik is vagytok, s miért, honnan valók vagytok. Ha tudtátok egyáltalán.
-Te nem vagy ember?- néztem rá szarkasztikus mosollyal.
-Egy szóval sem mondtam, hogy ember vagyok.- úgy vigyorgott rám, mint az az ember, akinek a szemébe hazudtak, de ő pontosan tudja az igazságot.
-Ha nem az, akkor micsoda?
-Tudod mit, kedves? Inkább megmutatom, mintsem hogy szavakká formáljam.
Megragadta a kezem, de nem erősen, csak úgy, hogy ne tudjak mozdulni. A bálterem ajtaja felé húzott, aztán ki, az egyik raktárszobához. Meglepődtem, hogy ilyen könnyen tájékozódik nálunk.
-Én a Halál vagyok, kedves. Azért jöttem, hogy elvigyelek.
A mély csendet feltörő kacajom zavarta meg.
-Rendben, persze. Miért játszik velem, Uram?
-Nem játszok-ingatta a fejét.- Csak kegyed hibája lehet, ha nem hiszi el nekem. Pedig ha tudná...
-Akkor mondja el- ültem le az egyik szék karfájára. Amíg ő beszélt, addig én egy kis csokor száradt virággal foglaltam el magam.
-Úgy beszél, mintha őrült lennék.
-Mert ezt gondolom.
-Mert kis butus.Tudja, már rég megtehettem volna, rég elvihettem volna, ahelyett, hogy gyerekes játszmákba bonyolódok magácskával. Ugyan a parancs nem tőlem származik, de nekem kell teljesítenem a rám rótt feladatot.
Az órájára pillantott, aztán nagyot sóhajtva engedte le a kezét.
-Jessica....
-Igen?-szorult össze a gyomrom. Fura volt, ahogy kimondta a nevem, és ekkor ébredtem rá, hogy fogalmam sincs, őt hogy hívják.
-Ez nem lényeges.
-Mi nem lényeges?
-Amire gondolt. A nevem. Igazság szerint nem hívnak sehogy.
-Micsoda?-néztem rá meredten- Maga hallja a gondolataim?
-Igen-forgatta a szemét- érdekes is lenne, kisasszony, ha a Halál angyala nem tudná, min töri épp a fejét.
-Ó.
Hosszú hallgatás után jött közelebb hozzám. Elém állt, mutatóujjával simogatta az arcom, aztán az állam vonalát.
-Maga gyönyörű.- nem mondtam erre semmit, mivel úgyis tisztában van vele, hogy azt gondolom, ő sokkal szebb nálam. Mivel nem szóltam semmit, folytatta.-Most azon töröm a fejem épp, hogy az emberi elme képes-e évekkel ezelőtti emlékeket is felidézni, vagy sem. Nos... talán még rémlik, ahogy a kis nyolc éves Jessi beleesett nyaraláskor a mély tóba, és egy idegen férfi mentette meg az életét. És vajon arra emlékszik, hogy miért esett bele, és hogy hogyan jött ki a vízből? Nem, biztosan nem. Szeretnéd, kedves, ha feltárnám előtted az igazságot? Hallani akarod?
Nem szóltam semmit, de majdnem elsírtam magam. Szám pengevékonnyá vált hirtelen, és remegtem a dühtől. Úgy éreztem, meztelenül ülök előtte, pedig ez nyilván nem így volt.
- A hallgatás beleegyezés, kisasszony.
Megsimogatta a hajam, aztán az arcom, amire elkezdtem hüppögni. Egyszerre utáltam és imádtam ezt a valamit. A Halál angyalát.
-Én mentettelek meg- suttogta, nagyon közel hajolva. Szája kaján mosolyra húzódott a következő pillanatban- De én is löktelek bele a vízbe.
-Micsoda?-hördültem fel. Azonban nem adott időt további méltatlankodásra.
-Már akkor láttam, hogy milyen elképesztő teremtés vagy, kedves. De a dolgom az volt, hogy végezzek veled. Amikor zuhantál lefelé, ahogy sikítottál, pedig nem hallotta senki, elgondolkoztam egy pillanatra. Annyi ember elveszik nyomtalanul, még kisgyerekként, és nem tudjuk, pontosabban senki sem tudja, hogy mi lenne belőle, ha még élhetett volna. Én pedig tudni akartam. Megmentettelek, az utolsó pillanatban döntöttem küldetésem ellen. Miattam vagy még itt, és nem a túlvilágon, kedves. Tudom, mire gondolsz, tudom. Elküldtek megint érted az égiek, Jessica. Most már mindenképp menned kellene. Hogy miért? Nos, ezt én sem tudom, ezt senki sem tudja, csak az égiek.
Szünetet tartott mondandójában. Mélyen a szemembe nézett, és letörölt arcomról egy kósza könnycseppet.
-Még így is gyönyörű vagy, Jessica.
Kezét ökölbe szorította, úgy beszélt tovább.
-Nem tudok tovább várni. Az angyalok örökké élnek, de mi értelme van ennek egyedül? Főképp mert engem hisznek az egyik leggonoszabbnak. Pedig aztán semmi okuk sincs rá... Olyan vagyok, mint egy szerencsétlen alkalmazott, akire mindig a piszkos munka jut. Nem is szereztem még egyetlen nőt sem, mert amelyikkel találkozok, azt rendszerint meg kell, hogy öljem. Jaj, kedves.
Gyengéden, de mégis határozottan húzott fel maga elé. A mellkasára szegeztem a szemeim, előre. Nem akartam ránézni, és nem is tudtam rá figyelni. Csak az kattogott végig a fejemben, hogy ma vége lesz mindennek. Ma eltávozom, és nem leszek többé. Itt és most, a végéhez ér minden. Tudom, hülyeségnek tűnik az egész, de valahogy hittem neki. A földöntúli szépsége, és ahogy beszél... Te jó ég! A kisugárzása, az önbizalma, az elszántsága, a magabiztossága.
Az adrenalin olyan mértékben szétáradt a testemben, hogy a szívem óriásiakat dobbant, valósággal ki akart ugrani a helyéről. Ugyanakkor egyre jobban meg is nyugodtam: nincs mi miatt izgulnom.
A Halál angyala, kinek nincs neve, megint elkezdett beszélni. Fogalmam sem volt, hogy mit. Csak mondta, én pedig hallgattam, és egyre inkább elálmosodtam. Rádöltem a mellkasára, kezeimet összekulcsoltam a vállán. Aztán már csak ő tartott szinte. Elgyengültem. Beszélt, mormogott tovább az érdes, durva hangján, miközben álomba ringatott engem. Akkor már tudtam, hogy nem kelek fel többé, de boldog voltam, azt hiszem. Itthagyom a puccos kastélyt, az álszent családom, akiknek a pénz körül forog az életük, és akiket már jó ideje tulajdonképpen nem is láttam.
Bolyongok.
A sivár öröklét minden napja szenvedés.
Üres vagyok. Érzelmektől mentes.
Nem emlékszem a múltamra.
Nincs jelenem.
A jövő pedig ugyanazt a komor egyhangúsáhot sugallja, köpi felém.
Nem ismerem őt sem.
Azt, aki idehozott. Ebbe a szürkeségbe, ebbe a steril környezetbe.
De minden éjjel, amikor eljön értem, boldog vagyok vele. Amikor minden nap, megint belém szeret újra és rám talál. Magához húz, és a fülembe súgja, hogy szeret. Aztán elmegy.
Nem ismerem a bensőjét. És ettől függetlenül szeretem.
Talán ez csak az angyalok kiváltsága.
Érzelemmentesen szeretni, egy ismeretlent.
Tudom, hogy lehetségtelenül hangzik.

Biró Noémi, 10.A