GIMA OnlineRólatok - Nektek

Kovács László temetési búcsúztatása

2016. február 19-én búcsúztattuk a dombóvári temetőben iskolánk egykori kiváló tanárát, Kovács László tanár urat. A temetésen Dr. Szenyéri Zoltán igazgató úr mondott búcsúbeszédet, mely az alábbiakban olvasható.

    

Tisztelt Gyászoló Család, Emlékező Közösség!

„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.” Így szól Shakespeare halhatatlan soraival a diktátort búcsúztató hadvezér, Antonius. Nem tudom, és nem akarom az ő szerepét felvállalni. Méltatnom, elismernem kell drága halottunk, Kovács László érdemes pályafutását, egyéniségét. Csak a múltidézés adhatja nekünk immáron a méltóságot, az önbecsülést, amelyet képviselt egész életében. Csak az idegeinket tompító, a lelkünket békítő emlékezés adhat halvány lehetőséget arra, hogy enyhítse a megrendülésünk okozta fájdalmat, csökkentse a veszteség érzését.
Kovács László tősgyökeres dombóvári vasutas családban nőtt fel. Általános iskolai tanulmányait a tanítóképző gyakorló iskolájában kezdte, de az utolsó évet már átszervezések miatt a Gárdonyi iskolában fejezte be. 1956-tól a szekszárd-palánki mezőgazdasági technikumba járt, mert egyik barátja rábeszélte az agronómusi pályára. Nagyon hamar ráébredt arra, hogy mégsem érez kellő elhivatottságot a mezőgazdaság iránt, így a forradalom leverése utáni hetekben már a dombóvári gimnázium tanulója. Akkoriban már versenyszerűen birkózott, de nagyon nagy tehetsége volt a tornához, az atlétikához és labdarúgáshoz is.
Abban, hogy az életpályája milyen fordulatot vett, nagy szerepe volt egy különleges pedagógus személyiségnek. Miriszlai Ernő, a sokak által tisztelt, legendás testnevelő lett a tanára. A tőle tanult szigor, következetesség, a sokoldalú talentum is kevés lett volna önmagában az eredményes továbbtanuláshoz. Kellett hozzá páratlan eltökéltség az önműveléshez. Az utolsó középiskolai évében a rendes órák mellett külön felkészítésre is járt kézilabdázni és kosárlabdázni. Hallatlan nagy rosta után, több mint nyolcszoros túljelentkezés mellett vették fel a Testnevelési Főiskolára.

Mai szemmel egészen hihetetlen módon minden alapsportágban, minden egyes gyakorlatot jó szinten kellett elvégezni. A főiskolán is szükség volt vasakaratra, a kalapácsvető legendával, Zsivótzky Gyulával is együtt járt edzésre, hogy elérje a megkövetelt eredményt.
Talán annak a főiskolás nemzedéknek nem is tudatosult olyan élesen, mert annyira automatikusnak tűnt, hogy a testnevelő minden sportágban tehetséges és autentikus. Mindent be tud mutatni, nem csak elmagyarázni. Gyönyörűen szabályos mozdulatokkal tud szertornázni, kézre áll számára minden atlétikai szer, ügyesen bánik minden labdával, egy szóval univerzális tehetség.
Ilyen alapokkal és képességekkel érkezett vissza Dombóvárra. Örömmel fogadta el az akkori igazgató, Miklós Péter invitálását. Nem sejtette, hogy egy páratlanul hosszú és eredményes tanári pálya kezdődik ezzel az egykori alma materben. Azon kevés szerencsések közé tartozott, akiknek egyetlen munkahelyük volt az életük folyamán. Azok közé tartozott, akik példátlan megbecsülést, ismertséget szereztek a gimnáziumi pályafutásuk alatt, akik mindennapi munkájukkal, eredményességükkel, egyéniségük kisugárzásával intézményünket is naggyá, híressé tették.
Mindent elvállalt a munkahelyén, minden oktatott sportágban rendszeresen tartott felkészítéseket. Kosárlabdázókat, atlétákat, tornászokat is készített, önmaga is kiválóan focizott, tehát ebben a sportágban is méltán tudott a gimnáziumi tehetségeknek tanácsokat, iránymutatást adni. Országos helyezések sorát érte el diákjaival, elképzelni sem tudom, mennyi munkaidő utáni munka, mennyi hétvégi elfoglaltság volt az ára a sikereknek. Amikor iskolánk emlékkötetébe interjút készítettem vele, saját maga egy 1993-as sikert elevenített fel az újabb koriak közül. Ebben az évben iskolánk fiú kosárlabda csapata egy népszerű labdajátékban, a kosárlabdában ért el 3. helyezést az országos döntőben.
Magával ragadó egyénisége, hallatlan sportszeretete, felkészültsége a diákjaira is átragadt. Nem véletlen, hogy testnevelő tanárok tucatjait indította el a pályájukon, többségük ma is városunk és környéke településeinek megbecsült pedagógusa. Nekik ő volt az igazi mesterük, megtörtént velük is a csoda, amely sokunkkal a tanárrá válás útján, hogy gyakran azokat a mozdulatokat, gesztusokat, szakmai fogásokat is a példaképekhez kötjük, amelyek a valóságban nem hozzájuk kötődnek. Mert beléjük vésődött jellegzetes rekedtes hanghordozása, a csipkelődő, humoros egyénisége, a gyakorlott mozdulatok, a hallatlan szakmai tudás és tekintély.
Ezeket a tulajdonságokat azok is elismerték, magukba itták, akik nem voltak annyira tehetségesek testnevelésből, akiket az iskolavezetés egyszerűen csak a gondjaira bízott. Beszédes a hozzá intézett köszöntő egyetlen osztályából, akik 1991-ben érettségiztek: „Mint hű pásztor a magányos nyájat, terel minket e jóságos kéz, s formál, de nemcsak fabábukká, hanem igaz emberré!” Ez az igazi büszkeség egy tanár számára, ez az igazi elégtétel. Nem véletlen, hogy haláláig őrizte ezeket a kedves és ragaszkodó sorokat.
Szigorúsága, eredményei nem tették magányos harcossá, önteltté vagy elbizakodottá. Ellenkezőleg, nagyon jól tudott másokkal együtt dolgozni, programokat, versenyeket, rendezvényeket szervezni. Példás együttműködésben, kölcsönös megértésben 33 évig dolgozott együtt Várnai Pálnéval. A jó kapcsolat alapja volt, hogy soha nem voltak irigyek egymás eredményeire, pályafutására, képesek voltak egymásért is áldozatokat hozni.
Életpályája delelőjén érte el egy új szerelem. Nem kell semmilyen erkölcsi kilengésre gondolni, majdnem 40 évesen fogott a kezébe először teniszütőt. A főiskolán nem nagyon oktatták nekik ezt a sportágat, bizonyára ott volt ebben a régi rendszer negatív értékítélete, az, hogy a teniszt fehér ruhás úri sportnak tartották.

Kovács László élete kiteljesedett a tenisszel, egyesületet alapított, pályákat készített, versenyeket szervezett, önmaga is szívesen indul azokon. Nyugodtan mondhatom, hogy legendává vált a környékünkön, idővel olyan szintre jutott a játékban, hogy edzéseket is adott ifjú és nagyobbacska palántáknak. A gimnáziumban ő adott a kezembe először ütőt, az volt vele az első személyes találkozásom. Szakkörre jártunk néhányan hozzá, hogy megismerkedjünk e nagyszerű játék alapjaival. Lelkesen magyarázott, szelíden korholt bennünket, ha nem tudtuk utánozni az általa bemutatott fogásokat. Hallatlanul profinak tűnt a számunkra, olyan volt, mint a televízióban időnként feltűnő akkori nagy egyéniségek.
Amikor pályakezdőként elkezdtem vele együtt dolgozni, ő már élő legenda volt. Mint generációjának mindegyik tagja, mélységes alázattal, kötelességtudattal, elhivatottsággal dolgozott. Személyesen is tapasztalhattam, hogy a munkaidő számára addig tartott, amíg befejezte azokat a különórákat, edzéseket is, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a nagy eredményekhez. Szájról szájra, népmesei módon keringtek róla a történetek, hogy még a nyugdíjhoz közel is ledobta magáról a zakót, utcai ruhában felugrott a korlátra, s a diákok általános elképedésére tökéletesen bemutatta a gyakorlatot.
Az igazi egyéniségét ekkor ismertem meg. Sziporkázó, bár egy kicsit kesernyés humora volt. Észrevétlenül minden társaság központja lett, tanári összejövetelek, búcsúztatók, baráti találkozók adomázó, mesélő vezéralakjává vált. Egy kollégákból álló baráti találkozón futottunk össze utoljára személyesen, 2015. karácsonya előtt.
Alakja, hanglejtése, gesztusai agyamból kifelé haladva beleégtek a retinámba. Fáradt volt, lehangolt, szó szerint rosszul érezte magát a bőrében. Jól tudtuk, hogy évek óta küzdött különböző betegségekkel, súlyosakkal is. Elvesztette daliás termetét, erősödhettek a lelki és testi rosszullétei.

De még mindig megcsillant a legendás kedélye, vidámságot, derűt adott a számunkra. Felfoghatatlan, hogy nem lesz többé közöttünk, lesújtott bennünket a váratlan halálhír.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt dolgozhattam vele, hogy megismerhettem varázslatos egyéniségét. Hiányozni fognak a közös tenisz partik, a belénk ivódó salak illata, a közösen elfogyasztott canada dry üdítőital. Az általa adott jó tanácsok, ma is hallom a hangját, „most pörgetem egy kicsit, álljál hozzá másképp.”
Kovács László hiányozni fog a sporttársaknak, a teniszbarátoknak, a testnevelő tanárok kollektívájának. Csak hallomásból tudom, hogy utóbbi körben is megbecsült szeretetet és elismertséget kapott, nem hiányozhatott a kollégák összetartásairól, rendezvényeiről.
Laci bácsi! Hiányozni fogsz valamennyi egykori kollégádnak az alma mater falain belül, akik még itt dolgozunk. S az épületen kívül azok egyre gyarapodó táborának, akik immár nyugállományban vannak. Ők, az idősebbek még jobban fájlalják hiányodat, hiszen sok-sok évtizedet töltöttek el veled. Vállvetve dolgoztak Veled, töltekeztek derűs egyéniségeddel, optimista világlátásoddal. Hiányozni fogsz sok száz tanítványodnak. Őket oktattad és nevelted a mozgás szeretetére, a versengés tiszteletére, egymás kölcsönös elfogadására.
Búcsúzik Tőled családod, feleséged Margó, gyermekeid Kinga és Barna. Bízom benne, hogy ők, s az unokáid, Flóra, Zsombor és Marcell is megőriznek Belőled minél többet a barátságosságodból, emberségedből, közvetlenségedből. Remélem, hogy a sportszeretetedből is juttattál nekik bőségesen a nagypapai kényeztetés mellé.

Kedves Lacka! Engedd meg, hogy ezen a néven is elköszönhessek Tőled! Csak a legnagyobbaknak, a legfelejthetetlenebbeknek vannak becenevei. Így emlékezünk rád mindannyian, mindörökké. A hátra maradt családod, munkatársaid, barátaid, teniszpartnereid, ismerőseid. Mindenki, aki ma eljött, hogy végső búcsúztatásodon Rád együtt emlékezzen.
Végezetül a család kérésére egy nagyszerű kolléganőd által választott, a bánatunkat reprezentáló Zelk Zoltán-idézettel kívánok elköszönni Kovács Lászlótól, a férjtől, az édesapától és a nagyapától a dombóvári gimnázium egykori testnevelő tanárától, a versenyzőtől, az edzőtől, a sportszervezőtől, Dombóvár Város Elismerő Díszjelvénnyel kitüntetett megbecsült polgárától.

„Te, aki vagy, ha vagy,
add szívemre kezed,
hogy behegedjenek
rajta a teméntelen sok sebek…
Ha adtad rám az öregséget,
úgy add, hogy ne kurtára mérjed!
Add meg, add meg, add meg, ha
adni tudsz ---
Nem adta meg.”