GIMA OnlineRólatok - Nektek

 

 

 

Mióta az eszemet tudom, a könyv ott porosodott nagymamám könyvespolcán. Talán  még meg is nézegettem egyszer-kétszer. Pöttyös könyv, pont neked való – ajánlotta több ízben is édesanyám, habár ő maga akkor még nem olvasta. Nekem mégsem fűlött hozzá a fogam.

Nemrég azonban egy barátnőm javasolta, hogy olvassam el. Mármint azt mondta, muszáj elolvasnom. Mivel hasonló az ízlésünk belevágtam. Gondoltam, majd lassacskán csak elolvasgatom.

Arra azonban végképp nem számítottam, hogy a történet ennyire magába szippant és végül újabb kedves könyvet avatok majd. Az alábbi szavak jutnak róla eszembe: bájos, vidám, szomorú, szép, életszagú. Egy történet, aminek szereplőivel hol sírunk, hol együtt nevetünk. Ahol a szereplők kidolgozottak és erkölcsi világuk összetett. Mielőtt erre rátérnék, néhány mondat a cselekményről, amely során megismerhetjük a szereplőket is.

Az egész eseménysor helyszíne az általános iskolai álarcosbál. Azaz valójában mégsem, mert a történet visszaemlékezések szövedékes rendszere.

A középpontban a Boros család áll, akik még mindig egy immár 15 éve történt tragédia árnyékában élnek, Zsuzsa halálában. Van abban valami furcsa, ha egy gyermek keresztnevén szólítja az édesanyját. Boros Kriszta egy percig nem ismerte a fiatal, tökéletes nőt, akinek szelleme még mindig betölti a mindennapjaikat. Mert az ő családjukban nem szokás zenét hallgatni, nevetni vagy éppen csak hangosan beszélni. E bezárkózott életstílus először akkor kerül veszélybe, amikor Nagymamának kérője akad. Nagymama egy picit boldog, egy picit újra fiatal lehet. Vagyis lehetne. Mert nemet mond. Másképpen minden felborulna. Van azonban valaki, aki nem hajlandó eltűrni, hogy Kriszti túlságosan csendes, zárkózott és nincsenek barátai, valaki, aki elhatározza, hogy akármi is áll a háttérben, ő kirángatja ezt a családot a maga kis önsajnáló világából: Megyeri Éva tanárnő. Először megbízná Krisztit, hogy mondjon az ünnepségen beszédet a háború emlékére. Itt következik be az elfogadhatatlan, botrányos fordulat: a kislány nemet mond és kirohan az óráról. Mikor a nagymamát behívják, ők csak védi a gyermeket, az apa meg mintha rá sem hederítene az egész ügyre.

Ez tarthatatlan! Éva néni márpedig keresztülviszi, amit akar. Kiss cselhez folyamodva találkozik Boros Endrével. Hű, ráadásul nem is egyszer! Elkezdenek együtt szórakozni járni. Éva néni ezalatt igyekszik fokozatosan adagolni Endrének a tényt, hogy gyermekének bizony édesanyára van szüksége. Mikor azonban a férfi őt kéri feleségül, megriad, mert ő aztán bárkire gondolt, csak önmagára nem.

Ezek az előzményei annak a bizonyos álarcosbálnak, ahol mindenki mulat, csak a sarokban ül egymás fülébe suttogva két titokzatos személy: az Álarcos és a cigánylány. Mennyivel egyszerűbb így, maskarába bújva elmondani az érzéseket!

A könyv utolsó mondata annyira frappáns, annyira tökéletes:” Endre, kérem, a gyerek az imént megkérte a kezemet. Legyen szíves tudomásul venni, hogy magukhoz megyek feleségül.”

A könyv kommunizmus idején, az úttörősök és a KISZ idején játszódik és egy egészen más Budapestet mutat be nekünk. Éppen kezdődik a modernizálás, a régi és az új sajátos keveréke ez a világ.

Éva néni a nagybetűs derűlátás megtestesítője. Valóságos csoda. Múlt nem volt éppen legszebb, gyermekkora is meglehetősen nehéz, ő mégis töretlenül és eltökélten halad életútján, legfőbb szándékával karöltve: hogy másokkal jót tegyen. Csak a mű legvégén derül ki, hogy ennek az útnak a végállomása a jól megérdemelt boldogság.

Mindenkit képes maga elé helyezni, csak jót akar. Ez a szándék vezérli akkor is, mikor kezébe veszi a Boros család sorsát. Endre azonban rádöbbenti, hogy – az ő szavaival élve – nem mindig helyes mások életében vájkálnia. Szívből megfontolja ezt az álláspontot, később viszont erősebbnek bizonyul a jót akarás és keresztül viszi a tervét. Kicsit talán makacs. Ő a modern pedagógia képviselője. Tanár, mégis több annál: a gyermekek társa. Példamutató életmódjával nevel. Mindenki a hatása alá kerül, jósága elől nincs menekvés. Erkölcsi értékrendjében első helyen a becsület áll, ami mindennél fontosabb, még a szerelemnél is.

Éva néni elől senki sem menekülhet, még Lujza néni sem. Lujza néni maga a konzervatív szellemiség. Elképzelhetetlennek tartja, hogy olyan legyen, mint Éva. Még hogy leereszkedni a gyermekekhez, táncolni velük! Egy tanár maradjon csak tanár, váltson ki tiszteletet, őrizze meg feljebbvalóságát! Értékrendje régimódi, túlságosan is. Megrökönyödve szemléli, hogy Éva azzal a belvárosi fényképésszel jár mindenhova. Nő létére hangosan nevet, a süteményt habzsolja és még a véleményét is kimondja. Hallatlan! Ha jobban belegondolunk, lehet, hogy Lujza néni egy picit féltékeny lenne, mert ő nem lehet ilyen, mert ő felette már eljárt az idő? Szegény, pont az egyetlen dolgot nem kapja meg, amire legjobban vágyik: az elismerést. Állandóan a modern, szeleburdi Éváé és az ő új módszereié a dicsőség! Lujza néniben, talán neveltetéséből adódóan, kialakult a szüntelen megfelelni akarás.

Múltjának a fogja és ebbe beletörődik, nem is akar változtatni.

Amikor a bálon hirtelen elárasztják mások a szeretettükkel, csak úszik a boldogságban, rájön, hogy tulajdonképpen erre vágyott és végre igazán boldog lehet. Évek óta nem volt látogatója és Megyeri Éva elmegy majd hozzá! Lujza néni elindul a lassú változás útján és ezzel elindul a boldogság felé.

És akkor következzék a Boros család.

Nagymama. Életét két dolog határozza meg: a gyász és a törődés. Az ő feladata, hogy felneveljen egy gyermeket és ápolja az összetört – mondhatni roncs – vejét. Nagymama is felettébb önzetlen. Meglepő azonban, hogy mennyire megfiatalítja a szerelem: milyen kislányosan vár minden levelet, hogy elpirul, miközben olvassa Bence bácsi sorait. A boldogság a házasság lehetőségével csak egy karnyújtásnyira kerül tőle, ő pedig nem nyúl érte. Ki tudja, mi lenne akkor Endrével és a lánnyal nélküle?

Elérkeztünk ahhoz a személyhez, aki a legnagyobb változáson esik át a könyvben: Endre.

Eleinte csak egy kis szürke egér, akinek meggörnyedt hátát a múlt súlya nyomja. Képtelen kitörni a múlt fogva tartó karjai közül. Nem jár sehova sem, nem hallgat zenét, nem beszélget. Túlságosan is csendes. Óriási fordulathoz érkezik jelleme, amikor, mint hurrikán beviharzik életébe Megyeri Éva. Eleinte ellenáll a változásnak, majd szint akaratlanul kivirágzik, előbújik csigaházából és megmutatja, hogy ő is tud boldog lenni.

Éva néni ébreszti rá, hogy milyen önző is volt! Végül ő maga mondja Nagymamának, hogy megérdemli a boldogságot. Rendkívül fontos számára a kislánya is. Ezt bizonyítja, hogy kikérné a véleményét a házasságról is, csak hát Boros Endre nem  a szavak embere. Pedig Krisztina is vágyik rá, hogy megmondhassa apjának, hogy ő is ugyanarra vágyik: hogy olyanok legyenek, mint egy átlagos család.

Kriszti Zsuzsa árnyékában nő fel és apja, valamint nagyanyja miatt sem élhet igazán normális családi életet. Zárkózott, magának való lány lesz belőle. Amikor Éva néni felkéri a beszéd elmondására, fel van háborodva. Nem érti, miért nem fogadják el olyannak, amilyen. Pedig hogy vágyik rá, hogy más lehessen. Szép lassan ő is átformálódik, igazi pajkos gyermek válik belőle, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Legnagyobb álma is teljesül: végre lesz egy anyukája. Ráadásul pont Éva néni, akire felnéz, aki a példaképe.

Végül néhány szó Zsuzsáról. Arról a Zsuzsáról, aki a háborúban meghalt, akinek fényképe a zongorán áll. Leginkább utolsó leveleiből ismerjük meg, amit a szülés közeledtével írt., miközben az égből bombák hullottak. Tudta, hogy meg fog halni. Még az utolsó óráiban is másról gondoskodott: gyermekének anya kell. Ő fogalmazza meg a mű egyik legfontosabb üzenetét: a háború ellen szól, hogy más ember ne kényszerüljön átélni a szörnyűségeket. A békét hirdeti és mikor Kriszti beszédében a levelét olvassa fel, eljuttatja az üzenetet a nagyvilághoz.

A könyv alapvetően a gyermekek számára íródott, mégis boldog vagyok, hogy csak most került a kezembe. Legfontosabb erkölcsi üzenetét a sorok mögött találjuk: mindig változtathatunk, hogy igazán boldogok legyünk!

Gyakran álltam meg és gondolkoztam el az írónő szavain, amik csak egyszerű, mindennapi, mégis megdöbbentően igaz dolgokat mondanak el.  

 

Vörös Annamária, iskolánk öregdiákja, a pécsi gyógyszerésztudományi kar hallgatója