Vers mindenkinek

 

      

     

Sors

Milyen verset? Hát mondd, milyet és halld halk szavát.
Vajon mit rejt nekünk a sors ott fent, odaát?
Vajon mi az, mit rejtély övez és a ködben lapul?
Vajon mi az, mi most kopott padlódra hull?
Egy könnycsepp tán, mi az örömöt hozza?
Vagy egy fájó emlék mi már menne, már múlna?
Egy harcra hív vajon az élet, vagy ez csak játék?
Egy mítoszi szörny kívánja: „valóra váljék”.
Egy hang hallik füledben, talán egy szirén hív haza,
Vagy ez volt már végzeted utolsó, fájó szava?
Ez volt az utolsó kép, mi felvillant szemedben,
Csak egy emlék már, bezárva szívedben.
Csak egy emlék vagyok már én is, szívekbe zárva
Egy villanással múlok el, csendben, nem kiáltva.
És kiégett csontvázamban már csak légy döngicsél
De nyugtat a tény, hogy emlékem örökkön él.

Imádom?!

Imádom nézni, mikor valaki gyűlöl,
Imádom, de ő azt hiszi, megöl.
Imádom érezni, hogy utálnak az emberek,
Imádom látni, ahogy a tükörben szenvedek.
Imádok félni, imádom a halál szelét,
Imádom nézni vöröslő szemét,
Imádom hallani suttogó hangját,
Imádom látni, csontvázas arcát.

Őrült vagyok talán, vagy csak bonyolult?
Vagy nekem már rég lealkonyult?
Vagy már átléptem az ép ész határát?
És már hiába várom a józanság madarát?
Nem! Még egy kis cérna tart a szakadék felett,
Elborul az agyam, világot látok sötétség helyett.
Ez talán a jel, minél tisztább nincs,
Ez a térkép, mi megmutatja hol a kincs.
Ez a remény madara, ő repít fel engem,
És ez az, amiért érdemes felkelnem.
Ez az, miért az emberek kelnek, erre vágynak,
Ez az, miért harcba szállnak,
Ez az, miért valóban élnek,
Ez az, mitől sokan félnek.
Mert sok bút rejt, sok szomorúságot,
Nap helyett sokszor hoz borúságot.
De mégis megéri, ilyen tűzben élni,
Megéri azon a kapun belépni,
Megéri szállni, megéri félni,
Mert a boldogság egyszer vissza fog térni.

Pethő Roland 10.n

Néma sikoly

Rendületlen szól ihol
A hangtalan, néma sikoly
Tovaszáll, csak rezeg
Álombéli halott vidékeken

Nyomában elhal a vidék
Menekülj el, csak el innét
Hideg szélben egyre küzdünk
A halál ösvényén az fütyül

Életre keltél, hogy halj
Mások öröme téged fogyaszt
Örökkön élő lények néznek
A pokolból is elvésztek

A halál hideg keze karol
Néha a fájdalom szívedig hatol
Pusztulás vonul, hol jársz
Már határoztak: Átok rád

Könnyeznél, de nem megy
Döntöttek: Közömbös leszel
Marionett vagy barátom
Báb, ki színházban táncol

Néha felébredsz álmodból
Ám a kötél rég túl szoros
Az álompor elkészítve áll
Nincs még senki, ki feláll

Nyisd ki feléjük lelked
Lássák félelmes szellemed
Ismét szakadni kezd a part
Ébredj-ébredj! Barátom! Magyar!

Hősök

Felsorakoznak ismét a hősök
De kik is ők az emberek között?
Gondolkodással telik életetek
Míg én nem is tudom, mivé leszek

Istentelen világba születve
Alapja megadatott hitemnek
Nincs túlvilág, csak rossz
Szenvedő s semleges fajok

Felsorakoztak ismét a hősök
Tudatlanok a műveltek között
Nem hallják azt, amit más
Nincs számukra kijelölt irány

Egy értelmetlen világban
Megnyugtató élni tudatlan
Elvetni a széleskörű példát
A társadalmi résen alig fér át

Felsorakoztak ismét a hősök
Remélnek reménytelenek között
A sírra nem tesznek virágot
Kinevetik a rendet a világon

Soha nem engedlek el barátom
Hazám, hiába temetnek látom
Halálodban kételkedve élek
Nem virrasztok át egy éjt sem

Felsorakoztak egykor a hősök
Halottak ők az élők között
Halott az egykor hívő lelkük
Példát mutatva haltak nekünk

Szijártó István 10.n