Tartalom

Kellemes kikapcsolódást kíván a szerkesztőség!

Linkek

IV. évfolyam 1. szám

III. évfolyam 3. szám

III. évfolyam 2. szám

III. évfolyam 1. szám

II. évfolyam 4. szám

II. évfolyam 3. szám

II. évfolyam 2. szám

II. évfolyam 1. szám

I. évfolyam 4. szám

I. évfolyam 3. szám

I. évfolyam 2. szám

I. évfolyam 1. szám

Az Illyés Gyula Gimnázium honlapja

 

Oldallátogatottság számláló:

Tavaszi búcsúzás


 


 

Kedves diáktársaim, tisztelt tanáraink, tisztelt rokonok, megjelentek!

Évekkel ezelőtt, két vonat Kelenföld és Háros között egy technikai probléma következtében egyazon vágányon haladt egymás felé. Az utolsó pillanatban, amikor a vonatokat már mindössze száz méter választotta el egymástól, sikerült megakadályozni az ütközést, és így elkerülni a tragédiát. Egy osztálytársam mesélte el ezt a történetet, aki egyenesen az egyik vonatból élte át ezeket az eseményeket, és szóról szóra csak ennyit fűzött hozzá: „Tök buli volt!”
Azt hiszem, egy picit hasonló érzés most itt lenni. Száguldó vonaton ülünk, és nem várunk mást, csak a pusztító végkifejletet, az ütközést… az érettségit. Persze a várt karambol nem következik be, és mindenki túléli a katasztrófát. Mégis, talán az egész hasonlat mélyén rejtőzik valami még lényegesebb üzenet, amit nem veszünk észre a vonatlámpák bénító kereszttüzében.
Hogyan foghatnánk fel tehát valahogy másképp az érettségit és az azt körülvevő eseményeket, változásokat? Sajnos arra rá kellett jönnöm, hogy a felnőttek nem igazán segítenek e kérdés megválaszolásában. Valahányszor megemlítettem valakinek, hogy végzős vagyok, részvétnyilvánítást és egy kevés nosztalgiát követően jött is kéretlenül az ötven milliós kérdés: „Na és hova tovább?” Ilyenkor a világgá futás, ágy alá bújás vagy a sikítóroham ösztönös reakciói helyett egyszerűen csak elhadartam az általam választott szakirányt és helyeket, gépiesen és mosolyogva, minden egyes alkalommal. Bizonyára nem mindenki ennyire tanácstalan a jövőjét illetően, sőt egyesek már valósággal menekülnének életük következő állomása felé, még csak hátra se néznének!
Mégis, mi lenne, ha csak erre a pár percre pont ezt tennénk, és elfelejtenénk az áhított jövőképeket, de még a sarkon ólálkodó érettségit is? Tekintsünk vissza egy pillanatra inkább a múltra! Milyen emlékek fűznek bennünket ehhez a helyhez? Például, (az idegtépő korán kelést követően) az iskoláig vezető út, amit akár csukott szemmel is megtehetne már az ember - bár ezt forgalmasabb környéken élőknek nem ajánlanám -, a gimnázium magasztos, korosodó épülete, a hatalmas udvar a mindig szorgalmasan dolgozó gondnokainkkal, az ezerarcú tablóktól roskadozó falak, az évtizedek során homorúra koptatott lépcsők, a többi diák nyüzsgésétől szüntelenül visszhangzó folyosók, a büféből áradó melegszendvicsillat… Végül pedig az osztályterem, ahová belépve a jellegzetes szagokon kívül valami más is megrohanhatja az embert: a közösség megszokott érzete. Néha végeláthatatlannak tűnő hétköznapok teltek el itt, egyhangúan elítélt hétfők, lélegzetvisszafojtva várt csöngetések, tanáraink megannyi elkeseredett próbálkozása, hogy háromnegyed óra erejéig megkaparintsák a figyelmünket, azután pedig a sokszínű és nagyhangú szünetek, amik valahogy mindig túl gyorsan teltek el… Az évek során kialakult belső poénok rendszere, szájhagyomány útján terjedő történetek, már-már legendák, amik a kívülállók számára sokszor érthetetlennek is tűnhetnek. Mert kössenek ehhez a helyhez bármilyen események, jók, rosszak, szomorúak vagy viccesek, mindezt együtt éltük meg. Pillanatok, amikre nem szívesen emlékezünk, vagy épp olyanok, amiket sosem akarunk elfelejteni. Négy, vagy akár nyolc év emlékeinek szövevényes pókhálójába gabalyodtunk mindannyian, megmásíthatatlanul. Ezek az egyedi és különleges emlékfoszlányok lebegik most is körbe jelenünket, talán titokban majd befolyásolva jövőnket is.
Ezért kívánom mindenkinek, ha valaha is visszatekint az itt eltöltött éveire, jusson eszébe mindaz, ami számára fontos, de legfőképp örömteli volt bennük, illetve amitől, ha csak egy kis időre is, de úgy érezte, ide tartozik: egy osztályhoz, egy közösséghez, egy iskolához. Hogy visszapillantva az elrobogó évekre, elégedetten azt mondhassa: „Tök buli volt!” mindez.      
Szavakban kifejezhetetlen hálával, szeretettel és a gimi himnuszának átköltött soraival búcsúznék tanárainktól, az évfolyamtól, és az osztályomtól:
Ez az Illyés Gimnázium.
Mindnyájan is tanultunk, és közben jókat buliztunk.
Ha véget ér a nyár, a suli vissza nem vár.
Az ajtó csukva áll, és nem vár a tanár.
Milyen kár, ez az igazság.
Úgy fáj a valóság.
❤️

Pápai Fruzsina, 12.N