GIMA OnlineRólatok - Nektek

Miután átfurakodtunk a szédítő tömegen az oszakai reptértől a legközelebbi vasútállomás fülledt peronjáig, felszálltunk egy valószínűtlenül modern és visszafogottan luxuskategóriás vonatra. Amint ott ültem, és nagyokat pislogva bámultam az ablakon át Oszaka nagyszabású felhőkarcolóit, talán akkor tudatosulhatott bennem először, hová is kerültem.

Igazság szerint, egy részem még mindig nem akarja elhinni az egészet. Ha mertem volna olyat álmodni, hogy valaha eljuthatok Japánba, valószínűleg csak egy jót nevettem volna az ötlet képtelenségén.
Tavaly júniusban ez így is történt, amikor az apukám ismertetett velem egy cserediákprogramot: először csak nevettem rajta. Elképzelhetetlennek tartottam az egészet, mégis beleegyeztem, ezért el is mentünk a programban részt vevő ösztöndíjas diákok „kiválasztására”. Amikor csaknem másfél hétnyi kételkedés, várakozás, végül ismételten kételkedést követően „a programra felvételt nyert” üzenet fogadott a beérkező leveleim között, akkor viszont már végképp felfoghatatlanná vált számomra mindez. Persze legalább olyan álomszerűen boldog is voltam, mint hitetlen!

Az AFS nevű, cserediák-kapcsolatokkal foglalkozó szervezet programjának keretein belül volt lehetőségem kiutazni egy teljes hónapra a Távol-Kelet elérhetetlennek tűnő országába. A szervezet középiskolásoknak nyújt lehetőséget külföldi tanulmányutakra, a világ számos pontjába Európától egészen Amerikáig.
Összesen hatan vehettünk részt a programban Magyarországról. Repülővel utaztunk, az Emirates gépeinek biztonságos kényelmét élvezve, átszállásra pedig a méltán elsöprő hírnevű Dubajban került sor.
Oszakába érve már a leszállás pillanatában kárpótolva éreztem magam a közel 13 órás út viszontagságaiért. Noha a találkozásom fogadócsaládommal még váratott magára, az első öt nap során megismerkedhettem más országokból jött cserediákokkal is, egy oszakai hostelben tartott orientáció keretei között. Török, orosz, mongol, mexikói, francia, ausztrál és argentin diákokkal ismerkedtünk össze, oldottunk meg közösen játékos felkészítő feladatokat, folytattunk érdekfeszítő beszélgetéseket.  Egészen lenyűgözött, hogy ennyi idegen kultúra képviselője ilyen egyszerűen megértheti egymást az angol, mint szinte egy univerzális nyelv használatával. Azonban mire kialakult egy összetartó, felszabadult baráti közösség, már készülnünk is kellett a keserédes búcsúra: szomorúan öleltük egymást, ugyanakkor izgatottan vártuk, hogy az ország különböző pontjain elkezdődjön egyedülálló, személyes kis történetünk.

Nevezetesen Yonago 150 ezer fős „kis” városába kerültem, a település Japán legnagyobb, Honsú néven ismert szigetének közepén található. Egy öttagú, átlagosnak határozottan nem nevezhető család tiszteletbeli tagja lettem: elfoglalt szüleim diplomatikus odaadása, csupaszív húgom mindenre kiterjedő segítőkészsége, serdülő fiútestvéreim meglehetősen visszafogott lelkesedése… sajátos, mégis szeretetteljes megnyilvánulásaik, amikért leírhatatlanul hálás vagyok, hiszen segítettek egy kultúra árnyaltabb megismerésében. A rendkívül zsúfolt napirendű családom hozzám legközelebb álló tagja fogadóhúgom, Tomoka lett, lelkes támogatásának és kifogástalan angoltudásának köszönhetően még a bonyolultabb helyzetekben is képesek voltunk megoldást találni, és a hosszú iskolanapok végeztével is akadt még energiája velem foglalkozni, elkísérni bárhová, és megválaszolni valószínűleg igencsak idegesítő kérdésáradataimat.

Minden egyes nap újabb és újabb felemelő kalandokat, nélkülözhetetlen tapasztalatokat hozott magával, mindemellett tartogatott azért néhány kihívást is: röviddel azután, hogy megismerhettem újdonsült otthonomat, elérkezett az első napom új iskolámban. Kölcsönzött egyenruhámban, izgatottan és kissé feszülten indultam útnak, bicikliháton: a városszerte kiválóan kiépített bicikliutaknak köszönhetően a japán diákok túlnyomó része kerékpáron pedálozva teszi meg az akár (esetemben) fél órás utat az iskoláig. A hónap során Yonago déli felső-középiskolájában tanultam. Az iskolarendszer kicsit eltér a miénktől, Japánban a diákok hat évig járnak általános iskolába, azt követik a három-három évig tartó alsó- és felső-középiskolai tanulmányok. Egy átlagos iskolanap is egészen máshogy fest: A tanítás általában kilenc óra körül kezdődik, csendes olvasással, majd közös iskolatakarítással. Ezt követően a tanórák körülbelül délután háromig tartanak, beleszámítva a fél órás ebédszünetet is, amikor a diákok közösen elfogyasztják otthonról hozott ebédjeiket. A tanórák vége azonban nem az iskolanap végét jelenti: ezt követően jön a diákok kedvence: az úgynevezett klubtevékenységek. Olyan fakultatív kulturális, illetve sportfoglalkozások, ahol az adott téma, sport iránt érdeklődők pallérozhatják tehetségüket délutánonként. Eztán a fáradhatatlan diákok úgy hat óra környékén végre haza is érnek.

Bár csak ritkán vettem részt klubtevékenységeken, nem mellesleg tanulnom sem kellett az óráimra, olykor még így is meglehetősen leterheltnek éreztem magam. Ellenben panaszra semmi okom nem lehetett: az összes tanárom és harmincnyolc fős osztályom minden tagja lehengerlően barátságos, illemtudóan érdeklődő és minden pillanatban segítségre kész volt, így igazán nem túlzás a kijelentés: jobbat már elképzelni sem tudtam volna ennél. Mindemellett az óráim is kifejezetten rendkívülieknek bizonyultak: főzőórákon tanulhattam ízletes fogások elkészítését, design órák során sajátíthattam el különféle ruhadarabok szabását és varrását, egyszer pedig egy gyermekgondozás órán még a pelenkázás „művészetének” rejtelmeit is megismerhettem.

Az eseménydús hétköznapokat annál érdekfeszítőbb hétvégék követték: a családom, pénzt és időt nem sajnálva, rendszeresen megörvendeztetett egy-egy kis barangolással Japán kultúrájának és Yonago szemkápráztató természeti csodáinak szívébe, legyen szó múzeumlátogatásról, tengerparti sétáról, hegyi túráról vagy akár tradicionális japán szentélyek felkereséséről. Az ilyen túrák során látott tengernyi, emberfelettien gyönyörű táj és alkotás meghatott és lenyűgözött, éppúgy, mint a felismerés: természet és kultúra, illetve a feltartóztathatatlan fejlődés összefonódva, elválaszthatatlan kötelékként munkálnak közösen ebben a parányi, de annál varázslatosabb (és népesebb) szigetországban.

Feltehetőleg hosszú oldalakon keresztül tudnám még taglalni feledhetetlen élményeimet, és érveimet amellett, miért ajánlanám a cserediákprogram páratlan lehetőségét bárkinek. Ez a tapasztalat, egy idegen kultúra megismerése és életre szóló kalandok zuhataga mellett olyan változásokat is ébreszthet benned, melyek akár felforgathatják az egész életfelfogásod.
Köszönöm szépen, hogy végigolvastad!

A további képekért kattints ide.

Pápai Fruzsina, 12.N