A centenáriumi diáknap kulisszái mögül


Az idei diáknapon egy olyan konferencián vehettünk részt, ahol iskolánk egykori, szakmájukban, tanulmányaikban sikeres diákjainak ismeretterjesztő előadásait hallgathattunk meg. Egy-két előadót sikerült mikrofonvégre kapnunk egy rövid interjú erejéig.

Dr. Koppán Miklós (szülész-nőgyógyász szakorvos, PTE egyetemi docens, iskolánk egykori diákja)


Mi az, amire legszívesebben emlékszik vissza a gimnáziumi éveiből? Mit köszönhet a gimnáziumnak?
A gimnáziumban osztálytársam volt a feleségem, akivel itt ismerkedtünk meg. Vitathatatlanul ez a legkedvesebb emlékem.


Miről szólt az előadása?
A női egészség megőrzésének kérdéseiről, a különböző nőgyógyászati betegségekről, az anyává válás útjáról.


Mik pályafutásának a fontosabb momentumai?
Miután leérettségiztem felvételt nyertem Pécsre, az Orvostudományi Egyetemre. Harmadéves koromban kezdtem el foglalkozni állatkísérletekkel. Csatlakoztam egy kutatócsoporthoz, ahol az agy, agyalapi mirigy és a petefészek összehangolt működésével foglalkoztam. Már akkor tudtam, hogy a nőgyógyászat érdekel, úgy gondoltam, ez az a szakterület, melyben ki tudok teljesedni. A tavalyi évig a klinikai munka mellett orvostanhallgatókat is tanítottam, a boncteremben dolgoztunk, illetve előadásokat tartottam. Hat évet dolgoztam kutatóorvosként, majd két évet töltöttem az USA-ban, ahol szintén ezt a munkát végeztem. 1999-ben védtem meg a munkám értekezéseiből írt PHD fokozatot, és ebben az évben kezdtem meg a klinikai munkát. 2005-ben lettem nőgyógyász szakorvos. A szakmánknak két ága van a szülészet és a nőgyógyászat, ez a kettő nem elválasztható egymástól, de vannak kis eltérések, én alapvetően operatív nőgyógyászattal foglalkozom, ehhez Németországban szereztem felkészültséget, itt megtanultam, hogyan lehet úgy „műteni” egy pácienst, hogy nem vágjuk fel a hasát, hanem 1-2 cm-es nyílásokon keresztül dolgozunk. Fő szakterületem a női betegségek kezelése.

Dr. Gundy Sarolta (onkológus szakorvos, genetikus, kandidátus, az Országos Onkológiai Intézet Diagnosztikus Onkocytogenetikai Osztály osztályvezetője, iskolánk egykori diákja)


Mi az, amire a legszívesebben emlékszik vissza a gimnáziumi éveiből? Miben segítette önt a gimnázium?
Minden. Régen, amikor még nem volt televízió, mindig lehetett valakit találni az akkori 500 tanuló közül, akivel az ember szívesen beszélgetett. Tanítás után a Népkönyvtárban gyűltünk össze, ott beszélgettünk. A gimnázium, és főként Miklós Péter igazgató úr sokat hozzátett ahhoz, hogy el tudjam kezdeni az orvosi pályámat. Amióta az eszemet tudom kutatóorvos szerettem volna lenni, de ez az én családi hátteremmel, a Szovjetunióban nem volt lehetséges. Szerencsémre pont abban az évben, mikor felvételiztem az egyetemre, eltörölték a származás szerinti kategorizálást, így sikerült bejutnom. Elvégeztem, az akkor Magyarországon még nem létező genetika szakot. Szerencsés vagyok, mivel sosem én jelentkeztem a munkahelyekre, hanem mindig úgy hívtak. 1978-ban, mikor még csak fiatal kutató voltam, egy olyan módszert alkalmaztam, mely segítségével ki lehetett mutatni a vérben lévő kromoszómákból, a sugárszennyezettség mértékét. Ezzel egyedülállót alkottam Európában. Akkoriban történ egy sajnálatos baleset Algériában, melynek során rengeteg embernél fenn állt a sugárszennyezettség veszélye. A betegeket Párizsba szállították a Curie kórházba, és engem is meghívtak oda, hogy az újonnan kifejlesztett módszerem segítségével meggyógyíthassuk őket. A munkám során óriási nyelvtudásra van szükség. A gimnáziumban latint, oroszt és németet tanultam, sajnos akkoriban az angol nyelv elsajátítására nem volt lehetőség, így azt autodidakta módon kellett megtanulnom. Azóta is rengeteg előnyöm származik a nyelvtudásomból, hiszen külföldre is sokszor hívnak előadást tartani.


Miről szólt az előadás amit az imént hallhattunk Öntől?
Az előadásomban az élet kezdetével és végével foglalkoztam, mit hozunk magunkkal, és mit szedünk össze út közben, hogyan válik egy egészséges sejt rákos sejtté. Sok olyan génünk van, amelyek önmagukban ártalmatlanok, de a környezeti hatásokra reagálva agresszívvé válnak, mi ezeket próbáljuk kiszűrni.

Prof. Dr. Pytel József (fül-orr-gégész szakorvos, egyetemi tanár PTE-ÁOK, iskolánk egykori diákja)


Mi a legkedvesebb, legélénkebb  gimnáziumi emléke?
Három új szót tanultam meg a gimnázium első napján. Az udvaron sorakoztunk fel, leendő elsősök. Én persze igen büszkén feltettem a korábban a Gőgös Ignác Gimnáziumba járó nővérem kicsit agyonhasznált, kéz-alól vett sültös egyensapkáját: „nekem már sapkám is van!!- látszott rajtam. Hamar rá kellett jönnöm idősebb gimisták gúnyos mosolya alapján, hogy ez nem „trendi” (akkor ezt még nem így mondták! Talán hogy „nem menő!” Már nem emlékszem). Elrejtettem a sapkát, pedig szívesen kipróbáltam volna egy tisztelgést az utcán, ha tanárral találkoztam volna! Térjünk vissza a szókincsem gyarapodására! Elhangzott az udvaron egy vezényszó: „álljon ide, aki humán osztályba akar járni!”. Mivel nekem a humán szó jelentése nem volt teljesen világos, nem mozdultam. Ha tudtam volna, talán megyek, mert a „humánosok” tanultak latint! Akkor már biztos voltam benne, hogy én orvos leszek, így jó lett volna a latin! De én ezt nem tudtam. A következő vezényszó is elhangzott: „ide álljanak, akik reálosztályba szeretnének járni!” Megint bajban voltam. Az mi? Maradtam. Következő vezényszót tulajdonképpen értettem: „ide álljanak, akik nem tanultak oroszt!” Én kb. egy évet tanultam az ötödikben (56-ig!) oroszul (együtt tanultuk a tanár nénivel!). Többi dalmandi általános iskolai osztálytársam odaállt, szerintük az az egy év nem jelent semmit. Én ezt nem találtam igaznak, mert végül is tanultam oroszt, így maradtam. Maradt egy osztálynyi közösség, hozzánk odajött Blészer Jenő és azt mondta: Ez az osztály lesz az I.C.  Én leszek az osztályfőnök, az ábrázolót, a geometriát, a fizikát meg a matematikát fogom tanítani. Gömöri Józsi bácsi jött oda és mondta: én fogom a Latint, a magyart tanítani. Madarat lehetett volna velem fogatni! Mindent megkaptam ebben az osztályban, amit csak szerettem volna: a legjobb reálos tanárt, Blészer Jenőt, a legnagyobb humanistát: Gömöri Józsi bácsit, a legjobb biológiatanárt: Veressné Jolikát! Fel is vettek az orvosira és megkérdezték a felvételin: kik voltak a tanáraim?


Miről tartott előadást a centenáriumi diáknapon?
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy engem kértek fel az egyik diáknapi előadásra. Nagy fejtörést okozott a téma kiválasztása. Több kedvenc témám is volt a tarsolyomban: Beethoven süketsége, Babits „gégerákja”, Kosztolányi „gégerákja”. (Azért tettem idézőjelbe a gégerákot, mert az előadás pont arra világított volna rá, hogy a lexikoni adatokkal ellentétben nem gégerákról volt szó egyik esetben sem!) Kedvenc témám Puccini gégerákja és a befejezetlen Turandot sztori. Nagyon érdekes téma a gégerák hatása a világtörténelemre: III. Frigyes szomorú története, aki csak 100 napig uralkodott gégerákja miatt. Utódja a militarista gondolkodású fia II. Vilmos lett, ő vitte be Németországot az I. világháborúba. Ennek következményeit jól ismerjük. Végül is egy másik témát választottam: „Ezt nem gondoltam volna 45 évvel ezelőtt” . Lényegében a szakmám fejlődéséről beszéltem. Amikor elkezdtem a fül-orr-gégészetet 1968-ban, a pécsi Fül-, Orr-, Gége Klinikán, két dolog volt, amiről úgy gondoltuk, hogy megoldhatatlan. Az egyik a siketen született gyermekek hallása, a másik a gégerák miatt elvégzett tejes gége-írtás utáni beszéd rehabilitálás. Ma már mindkettő problémát meg tudjuk oldani. Erről meséltem.


Hogy fogadta a hallgatóság?
Ezt a kérdést inkább nekem kellett volna feltennem. Előadás közben annyit azért láttam az arcokról, hogy érdekli őket a téma. Amennyit az időkeret megengedett kérdéseket is kaptam. Persze nem versenyezhettem az előttem elhangzó, kiváló, serdülőkori nőgyógyászati témájú előadással.

Mikler Roland (sportoló, a Magyar Férfi Kézilabda Válogatott kapusa)


Milyen gondolatok járnak fejedben egy hetes kivédésénél, amikor csak te vagy és a labda, szemben pedig az ellenfél?
A meccsek előtt mindig „tanulmányozom” az ellenfeleket, megnézem a róluk készült videókat, így meg tudom figyelni, hogy melyik irányból szeret lőni és hogyan, s abban a pár másodpercben próbálom ezeket felidézni. Azt azért tudni kell, hogy kevés esélye van egy kapusnak kivédeni a hetes, akkor van szerencséje a kapusnak, ha meg tudja érezni, hogy mit akar az ellenfél, s így akár egy meccsen több hetest is képes megfogni. De erre sajnos az esetek többségében külön recept nincsen.


Most itt vagy egy idegen gimnáziumban, de egyszer te is jártál középiskolába. Milyen érzés ilyen helyekre jönni, előadást tartani, gyerekekkel beszélgetni, akik biztos, hogy felnéznek rád?
Nagyon jó érzés. Megmondom őszintén, inkább általános iskolákban szoktunk járni, s ritkábban gimnáziumokba, mert azt hiszem, ilyen idős korban ez a fajta, rajongás már nincs meg. De ma nagyon jó érzés volt látni, hogy mennyien eljöttek, kíváncsiak voltak és még kérdéseket is tettek fel, szóval ez nagyon jól esett.


Mit tanácsolnál egy olyan fiatalnak, aki a kézilabdázás mellett döntött, hogyan lehet olyan sikeres, mint te?
Fegyelem, figyelem és alázat, ez a három legfontosabb elem, ami elengedhetetlen egy sportoló számára, ezen kívül még a kitartás, ami rendkívül fontos még. Sajnos sok lemondással is jár, de akinek van célja, s el is szeretné érni a célját, akkor ezért tenni kell. Ezt magamról is el tudom mondani, de azt is gondolom, hogy maximálisan megéri. Ez egy nagyon jó sportág, s ha az embernek vannak ambíciói és meg tudja találni az összhangot a sport és a magánélete között, akkor az ember képes megvalósítani az álmait.

Fábián László (fizikus, tudományos munkatárs MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont, iskolánk egykori diákja)


Milyen emlékeket őrzöl az iskoláról? Mi a legemlékezetesebb gimnáziumi élményed?
Így 20 év távlatából elég nehéz egyes eseményeket kiemelni, főleg kiválasztani a legemlékezetesebbet. Általános iskolába Újdombóvárra jártam, a korombeli “városi” diákokat nem nagyon ismertem; a gimis osztályban a 40-es kezdő osztálylétszámból is csak ketten voltunk “külvárosiak”. Szerencsére hamar összeforrt a társaság, előfordult, hogy a “kemény mag” még a nyári vakációban is együtt nyaralt. Az első évben kialakult barátságok máig is tartanak, bár azóta nagyon szétszóródtunk és csak ritkán van alkalmunk találkozni.
Természetesen nekünk is voltak jó és rossz napjaink az iskolában. Előfordult, hogy nem jött be az előző esti “holnap úgysem én felelek” című műsor, azonban a témazárók és a meglepetés-felelések okozta kellemetlenségeket bőven kárpótolta a baráti társaság, az egész napos (természetesen nem óra alatti…J) poénkodás, a délutáni, esti közös programok.
Osztályfőnökünk, Dr. Szabó Imre kemény kézzel, de következetesen nevelt minket. Tanáraim közül a legnagyobb hatást ‑ szinte az első órájától kezdve ‑ Freller Miklós gyakorolta rám, neki köszönhetem, hogy a gimnázium kezdetekor fennálló, pályaválasztással kapcsolatos “majd lesz valami” nézetem olyan irányba változott, hogy jelenleg fizikusként dolgozhatok. A tőle tanult matematikai precizitás, következetesség az egyetemi évek alatt is sokszor eszembe jutott és nagyon gyakran segítségemre volt egy-egy feladat megoldása során. A gimnáziumban eltöltött 4 év máig életem egyik meghatározó szakasza, nagyon örülök és köszönetem fejezem ki a szervezőknek, hogy ott lehettem az iskola fennállásának 100. évfordulóján. Jó volt visszamenni erre a pár napra.


Miről szólt az előadásod? Hogy fogadták a diákok?
A diákkonferencián tartott előadásomban összefoglaltam jelenlegi munkám egy részét, nevezetesen azt, hogy egyes biológiai anyagoknak milyen szerepük lehet a jövő optikai adatfeldolgozó és –továbbító eszközeiben. Figyelembe véve a hallgatóság vegyes összetételét, igyekeztem inkább látványos, szemléletes előadást tartani, a felhasznált fizikai alapjelenségeket a középiskolás megfogalmazás alapján tárgyalni.
Remélem, hogy akik eddig természettudományos pályára igyekeztek, azokat nem riasztottam el, és esetleg még több embert sikerült meggyőznöm a fizika és a kutatói pálya szépségeiről. A diákok visszajelzéseire én is kíváncsi lennék, az előadás után erre nem nagyon adódott lehetőség.

Krajczár Antal (SOTE TF egyetemi hallgató, iskolánk egykori diákja)


Milyen érzés volt visszajönni ismét a gimibe és „órát” tartani?
Különösebben nem volt furcsa a gimnáziumban újra "fellépni". Gyakran fordult elő ilyen velem a középiskolás évek alatt is. Ami talán mégis más volt, hogy sokkal kevesebb arcot ismertem fel a közönség soraiban, mint korábban. Pedig alig két éve, hogy nem járok oda...

Mi történt veled mióta elballagtatok?
Mióta elballagtam? Ami más diákokkal is. Rájöttem, hogy mennyivel egyszerűbb volt gimnazistának lenni. Ami már kevesebb diákkal fordul elő az első két egyetemi évben, az az, hogy végig úgy éreztem, érzem most is, jó helyen vagyok. Szeretem, amit csinálok. Persze vannak így is kételyek és mélypontok, de összességében jó nekem itt, Budapesten.

Mi volt számodra a legfelejthetetlenebb kint, Angliában?

A legfelejthetetlenebb?? Amit már az előadáson is említettem: A magyar-izlandi kézimeccset élőben végigszurkolni... Illetve a Gyurta Dani eredményhirdetése, amikor a himnuszt énekelve turistalátványossággá váltunk az angolok körében. A harmadik dolog, amit említhetnék, az az, hogy teljesen egyedül indultam útnak Angliába, mégis rengeteg baráttal tértem haza. Ez is felejthetetlen.

Harsányi Ákos (PTE KTK egyetemi hallgató, iskolánk egykori diákja)


Milyen érzés volt visszajönni ismét a gimibe és „órát” tartani?
Mindenképpen furcsa érzés volt, hiszen már több mint egy éve nem léptem át a gimnázium kapuját. Előtörtek belőlem a régi emlékek, ugyanakkor kicsit mégis idegennek éreztem az épületet. Ezzel a kettős érzéssel küszködve sétáltam a folyosókon. Bevallom, az előadás előtt volt is bennem némi vizsgadrukk-szerű érzés, de hamar elillant néhány régi ismerős arc láttán. Nagyon jól éreztem magam, máskor is szívesen jövök.


Mi történt veled mióta elballagtatok?
A Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karára kerültem, ahol alkalmazott közgazdaságtan szakot hallgatok. Remekül érzem magam Pécsett, hiszen ez a város tökéletes hely az egyetemisták számára. A tanulmányaim mellett szerencsére másra is jut időm, mondhatni igen aktív diákéletet élek. Több diákszervezethez is csatlakoztam, valamint a kari újságnál vállaltam munkát, melynek később főszerkesztője lettem. Természetesen örök szenvedélyem, a sport sem maradhat ki az életemből, ezért többek között rendszeresen futok, focizok, kézilabdázok és fallabdázok.


Mi volt számodra a legfelejthetetlenebb kint, Angliában?

Rendkívül nehéz egy eseményt kiragadni a rengeteg csodálatos élmény közül, ezért csak szemezgetni tudok. Sajnos az előadás során is emlékeim töredékét mesélhettem csak el az idő hiányában. Felejthetetlen volt számomra ott kint átélni a győzelmeket és énekelni a magyar himnuszt, tartani az olimpiai fáklyát, vagy a magyar csapattól kapott jegyekkel végignézni a férfi szörfdöntőt. Egy életre szóló emlék marad a születésnapom is, amikor főnökeim és munkatársaim egyesével, a világ legkülönbözőbb nyelvein- bolgár, angol, magyar, maláj- énekelték bele az adóvevőmbe a jól ismert születésnapi dalokat. A munka után pedig meglepetésbulival, tortával és emléklappal vártak rám. Az este folyamán együtt ünnepelhettem az olimpikonokkal, akik közül szintén többen felköszöntöttek, meghívtak egy italra, ajándékba adták zászlójukat, vagy pedig két puszit nyomtak az arcomra. Ennél szebb születésnapot nem is kívánhattam volna.

Szenyéri Viktória, Weich Lili 9.n