Kettős évforduló a gimnáziumban

 

 

 


         Június 1-jén, pénteken kettős évfordulót ünnepelt intézményünk, 50 éve alakult meg a honismereti szakkör és 35 éve nyitotta meg kapuit az iskolamúzeum. Az eseményre készített kisfilmet az órák közti szünetekben a tanári szoba előtt elhelyezett kivetítőn tekinthették meg a diákok. Délután az egykori múzeumi helyiség előtt ünnepséget tartottunk, ahol sor került az évfordulóra készíttetett emléktábla felavatására.

Ünnepi beszédet mondott Dr. Szőke Sándorné, a gimnázium nyugalmazott tanára és Dr. Habil Révész László, a SZTE Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi docense, az iskola öregdiákja.

Kaczián János, a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület elnöke elismeréssel emlékezett meg arról, hogy az Illyés Gyula Gimnázium Tolna megyében elsőként alakított diák honismereti szakkört, majd annak folytatásaként iskolamúzeumot is alapított. Az elnök úr a honismereti mozgalomban végzett kiemelkedő munkáért emlékplakettet nyújtott át iskolánk részére, melyet Dr. Szenyéri Zoltán igazgató úr vett át. Diákjaink színvonalas műsort adtak elő. A rendezvényen került sor az eseményhez kapcsolódóan meghirdetett „Múzeumismereti verseny” eredményhirdetésére. Az ünnepségen részt vett iskolánk névadójának a leánya, Illyés Mária is.

Az alábbiakban Palancsa Attilának, iskolánk egykori diákjának levelét közöljük, aki tanulóként aktív részese volt a gimnáziumban kibontakozó múzeumi mozgalomnak. Attila Svédországban él, így nem tudott részt venni a megemlékezésen, de írásban szívesen emlékezett erről az időszakról.

         „Nagyon szép és kedves megemlékezés lesz ez június 1-jén. Mikor elkezdtük, valamikor 1975/76-ban egyikünk sem gondolta, hogy ez egyszer még emléktáblát, megemlékező műsort és programot érdemel. Tettük, ami jól esett, ami érdekelt bennünket, amit szerettünk. Természetesen, ehhez szükség volt két olyan tanáregyéniségre, mint a Szőke-házaspár, az örökké mosolygós, nagy tudású Sanyi Bácsi, és a szigorú, következetes Marika Néni.
         Emlékszem, hogy milyen csodálattal néztem az első, zöld színű Dombóvár könyvet (30Ft volt). Büszkén meséltem otthon, hogy ezt az én tanárom írta. Egy füzesgyarmati tanárember a dombóváriaknak, Dombóvárról. Persze mindennek van előzménye. Akik elkezdtük a múzeumot építgetni a volt szenes pince egyik szobájában, a gimnázium régebbi anyagaival kezdtük (ez a könyvtári folyosó egyik kis szobájában volt - megfelelő rendetlenségben).
         Micsoda mennyiségű cserépdarabok, amit aztán Révész Laci nagy ügybuzgó és alapos tudással azonosított és leltározott, mint a nagyok. Jelzett római tégla, régi pénzek, iratok, néprajzi tárgyak, felsorolni is nehéz lenne, hogy mi minden.
         És ahogy azt láttuk, próbáltuk úgy rendezni, beszélni a mi múzeumunkról és lelkesedni az Ügyért, mint a nagyok. És itt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ebben az időben létezett egy ún. Megyei Központi Szakkör, Dr. Rosner Gyula Bá (régész és saxofonos) vezetésével. Minden hónapban 2-3 napra elutaztunk a "nemszeretett" (ez így egybe) Szekszárdra, és nagynevű, országosan, sőt egyetemesen elismert tudósokkal találkoztunk, beszélgettünk, vezetésükkel dolgoztunk. Ha csak László Gyula professzort, B. Thomas Editet, Szakály Ferencet, Perjés Gézát, Szilágyi Miklóst említem, mindenki érti, miről van szó. És hát az ehhez tartozó, ezek folyamodványa a minden nyáron, néha a tavaszi szünetben is megrendezett egy-két hetes táborok a megye különböző területein. Hol középkori pestises, hol avarkori temetőt tártunk fel, vagy éppen az I. világháború katonáival készítettünk mini visszaemlékezéseket (akkor még minden utcában találtunk kettő-három öreg ferencjóska katonát, és a minap olvasom, hogy Angliában elhunyt az utolsó katona is - ez az, ami a történelmet jelenti számomra). Fantasztikus élmény volt ez számunkra, érdemes lenne valakinek feldolgozni ezt.
         Kis, de fontos kitérőt érintettem, mert enélkül nem érthető igazán az, hogy miért csináltuk. Révész Laci, Horváth Sziszi, Sántha Peti és jómagam voltunk azok, akik délutánonként, kis csajozás után, mentünk le a pincébe, és nagy heccelődések közepette építgettük azt, amit Szőke Tanár Úrék megálmodtak. És nem emlékszem olyanra, hogy akár egyszer is azt mondták volna, hogy ez így nem jó, ez a tárgy, cserép, irat nem jó helyen van, rossz a felirat, ezt nem kellene kiállítani. Azt gondolom, és így utólag ez már bizonyos is számomra, hogy büszkék voltak ránk. Azt hiszem ezek voltak kamaszkorom legszebb évei (kis plagizálás). Sajnos az ünnepi eseményen nem tudok részt venni - tartósan Svédországban élek - és szabadságra csak június 18-án megyek Magyarországra. Nagyon sajnálom. De szeretnék nyáron eljutni Dombóvárra és megmutatni a fiamnak, hogy mire voltunk képesek mi tojáshéjasok, ha meghatározó egyéniségek vezettek
bennünket.


Barátsággal,

Attila