GIMA OnlineRólatok - Nektek

 

       Az 1940-es második bécsi döntést követően a magyar kormány megkezdte a bukovinai székelyek Bácskába telepítését. A bukovinai székelyek hátrahagyták házukat, vagyonukat, csak azokat az értékeiket vitték magukkal, amelyeket be tudtak ládázni. 1941. június 21-én érkezett azt utolsó vonat Bácskába. 2828 családot, mintegy 13.500 főnyi embert telepítettek ki. De nem mindenki érkezett vonattal: sokan lovas kocsival, szekerekkel vágtak neki az útnak, nekik Bácskáig egy hónapig tartott az út. A szekereken csak a gyermekek és az öregek ülhettek, a fiatal férfiak gyalog jöttek.  1942-ben mindenki megkapta a honosítási okiratot, magyar állampolgárrá lettek. Bácskában családoknál helyezték el őket, akik befogadták őket. Itt termelhettek maguknak. 1944-ben azonban menekülni kényszerültek a jugoszláv partizánok elől: északnak, Magyarország felé vették útjukat. 
A történet további része a nagymamám elmondása alapján íródott:
           „ A menekülésünk sajnos hosszas volt. 1944.október 09-én indultunk Bácskából. Utunk 17 napig tartott. Ez alatt sok baj ért bennünket, éjszakákon át szakadt az eső, hideg volt, nem volt ennivalónk, ruhánk. Olyan gyorsan indítottak minket hogy annyi idő sem volt, hogy az útra a kenyeret megsüssék a kemencébe. Azzal indultunk, amit éppen fel tudtunk kapni. A szekereink gyengék voltak a hosszú útra, a kovácsmesterek nem akarták megcsinálni. Ahol szállást kértünk, mindenhonnan elzavartak bennünket. Volt, hogy vizet sem adtak se állatnak se embernek, pláne a német falvakban. Így hát az árokban ettünk és pólyáztuk be a gyermekeket.
           Közben sok idős ember meghalt, és sajnos még eltemetni se tudtuk őket, csak valahol egy árokban, mert a temetőjükbe sem engedtek be minket. Átértük a Dunán és azt hittük, már itthon vagyunk, de sajnos nem így volt. Azt mondták, hogy mennünk kell tovább, így mentünk tovább, tovább Baja felé a katonák között, leszorítottak minket az utakról. Ekkor Édesanyámat elérték a szülési fájdalmak, hideg volt, és a falvakba nem adtak szállást, hiába könyörgött Édesapám, hogy engedjék be Édesanyámat, mert szülni fog. Így a lovas kocsin szült meg. A szerencsétlenségben volt a szerencse, hogy három kocsival mögöttünk jött a bábasszony, és ő segített Édesanyámnak. És mivel nem volt meleg vizük, rongyokkal töröltek meg és párnákba csavartak.
           Időközben a hozzátartozóink tovább mentek kocsival, mert nem állhattak meg. Édesanyám fiútestvére átült egy rossz biciklire, amin nem volt gumi, csak a kerékváz. Kilométereken keresztül evickélt a tehenek, katonák, kocsik között, egy viharlámpával világított, és kereste a szüleit. Több kilométerek után megtalálta, és elmondta, hogy megszülettem, és hogy várjanak meg, mert Édesanyámnak nincs mit enni, nem tudott szoptatni. Közben több helyen összevárták egymást a szekerek. Éjszaka légitámadás ért bennünket, de nem tudtunk menni se előre, se hátra, csak összezsúfolódtak a szekerek. Mindenki elbújt az árokba, a gyermekeket elbújtatták.  A szomszéd kocsin épp ekkor született egy kisgyerek, nagy riadalom volt a légitámadás alatt. Baján visszafordították a kocsikat, hogy Kaposvárra kell mennünk. Kaposvárról meg Kalocsára küldtek minket. De a szüleim és egy pár szekér elment Böhönye felé. És Böhönye mellet találtak egy községházat. Ott anyakönyveztek. Ott befogadott bennünket egy család pár napra, az istállójukba. A légitámadások miatt mindig bujkálni kellet. A háziasszony elvállalta, hogy lesz a keresztanyám, hogy ha útközbe meghalok, ne pogányként haljak meg, hanem keresztény legyek. Pár nap múlva újra tovább indultunk, Tolna megye felé, de nem volt ennivalónk, hanem az egyik menekülttársunk mondta, hogy van egy kis kukoricalisztje, hogy főzzünk belőle puliszkát. Édesapám elfogadta és érezte, hogy milyen dohos a liszt, de tüzet rakott és megfőzte, mert mindenki nagyon éhes volt. Van egy magyar közmondás: „ Legjobb szakács az éjség.”
           A cecei piactéren meg állt a menet, ahol meg tudtuk etetni, itatni az embereket, de ott ismét légitámadást kaptunk. Cecén valaki azt mondta, hogy Győr felé menjünk, de volt egy része a menekülőknek, akik nem voltak hajlandók Győrbe menni, így Zala felé indultak meg. Kétfelé oszlott a menekülő csapat. Napok múlva egy urasági majorhoz értünk Enyingbe, és ott kaptunk szállás, adtak ételt, süthettünk kenyeret. Arra hivatkoztak, hogy Horthy Miklós fegyverszünetet kért és azt mondták, ott várjuk meg a tárgyalás eredményét. Asszonyokat, gyerekeket bevitték a szobákba. Az úrnő megajándékozta az újszülötteket. Az asszonyok egész nap sütötték a kenyereket. Másnap kíváncsian vártuk a tárgyalás eredményét, 10 órakor jött a hír, hogy Szálasi nem engedte meg a fegyverszünetet, Horthyt eltávolította a posztjáról. Másnap reggel újra bujdosni kellet tovább.

           Balatonszemesen újra megtámadtak minket a román repülőgépek. Az emberek leugráltak a szekerekről, elbújtak a házak mögé. Mellettünk egy katolikus pap imádkozott. Mikor elmentek a repülők, hangosan elkiabálta magát a pap, hogy: „Van-e olyan, akinek a kicsikéje nincs megkeresztelve, az hozza ide, mert nem tudhatjuk, hogy életbe maradnak e.”
Menekültünk tovább, Bácskától Zaláig 14 napig tartott az út. Szentandráson megpihentünk, és a szüretelésben mindenki segített a falunak, ezért élelmet kaptunk. De aztán jött a hír, hogy Németországba kell mennünk. Sokan tiltakoztak, nem mentek el, Édesapámhoz odament egy tiszt, hogy el kell innen menni. De ő szembeszállt vele: „Nem megyünk mi innen el, 500 kilométert menekültünk, inkább lőjenek agyon.” A nagymamám azt mondta, hogy kifizeti a golyók árát, hogy ne károsodjon Németország, lőjenek agyon, de nem megyünk semerre. A tiszt dühösen káromkodott és elment. Mi elindultunk Tolna megye felé, elmentünk Dombóvártól, Szekszárd és Bonyhád felé, közben nagyon sok német menekülővel találkoztunk, akiket kiüldöztek Magyarországról. Sokan leköpködtek minket.
           De a székelyek összetartottak a legnagyobb szenvedésben is. Nyíltan kimondták: „Nem azért jöttünk haza, hogy megint idegenbe menjünk.” A nyilasak mégis bosszút álltak a székelyen, sok férfit elvittek magukkal a frontra. Hetekig odavoltak, mire visszajöhettek családjaikhoz, április elején a székelyekhez is elért hosszú szenvedések után, hogy Magyarországon maradhattak. Mi Tolna megyébe, egy kis faluba, Závodon telepedtünk meg. Ahol Szüleink haláláig laktunk.”

           Nagymamám beszámolója után érdekességképpen következzen néhány kifejezés, szófordulat a székely nyelvjárásból:
„Ó , még éjjel es úgy kellett hallgassunk, nehogy a gyerekek elsírják magikot meg minden, mert ott ugye őr vót.”