Király Henrietta 9. a
A szüleim Szilágysomlyón, Erdélyben születtek, és a gyerekkorukat is ott élték le. Akkor nagy szegénység volt. Apukám emiatt azt tervezte, hogy kiszökik Romániából, és meg is tette ezt húgával és egyik barátjával együtt. Fóton, egy kedves családnál találtak otthont, és egy jó ideig ott laktak. Aztán apukám elment Hargitára, táborba, és ott megismerte anyát. Kevesebb, mint egy év múlva összeházasodtak. Én Debrecenben születtem, és először Tiszagyulaházán laktunk. Majd Egyházaskozárra költöztünk, végül Dombóváron kötöttünk ki.
Amióta a szüleim Magyarországra jöttek, mások is követték őket a rokonságból. Mára már mondhatom azt, hogy kb. a rokonság fele, vagy talán még nagyobb része él még Erdélyben. De vannak olyan unokatestvéreim, akiknek nem volt elég Magyarország: egyikük Angliában lakik, a másik nemsokára Németországban vesz majd magának lakást.
Egyesek tévesen románoknak nevezik a romániai magyarokat, pedig ők igenis megküzdöttek a magyar identitásukért. Ha esetenként némi akcentussal is, de ők is magyarul beszélnek. Romániai életüknek van egy hátulütője: ha akarják, ha nem, az iskolákban nekik is kell román nyelvet tanulniuk.
Nekem nagyon sok szép emlékem fűződik Romániához, én igenis szívesen megyek oda. Évente kétszer szoktunk elmenni autóval, ami igen fárasztó, kb. hat órás út. De nagyon megéri oda elmenni, mert mindig szeretek a rokonokkal találkozni. Ott valahogy nagyon kedvesek az emberek, és a fiatalok talán közvetlenebbek, mint itt. Nemcsak rokonlátogatásra megyek el nyaranta, táborozáson is részt vettem már. Legutóbb 2011 augusztusában táboroztam Gyergyószentmiklóson fiatalokkal, és azok a fiatalok, akik abban a faluban laknak, ahol nyaralni szoktunk, maguk közé fogadtak, és ez nagyon jólesett. Ebben a táborban új barátokra találtam, és velük nagyon sokat beszélgettünk, nevettünk, és sok kép is készült rólunk. Akkor minden este solóztunk, és ez lett a népszerű játék. A túrát sosem fogom elfelejteni, mert egy sziklás hegyet is meg kellett másszunk, ami 1609 méteres volt. Akkor nagyon berezeltem, azt hittem, ott fogok meghalni, mert én nem voltam (és most sem vagyok) valami jó hegymászó. A fiúk azonban segítettek nekem, vonszoltak, húztak, szóval nagyon vicces látvány volt.
Emlékszem, milyen szomorúan távoztunk a táborból, az is volt egy kaland. Este 7-kor kellett lesétálni a hegyről (még maga a tábor is egy magaslaton állt, ahova kb. 10-12 km-es gyaloglással tudtunk felmenni), hogy a medvék ne támadjanak ránk a sötétben. 9 óra körül értünk oda a vasútállomásra, és hajnali fél 5-ig kellett várni a vonatra. Akkor valamivel el kellett töltenünk az időt; valaki aludt, mások játszottak meg sétáltak. Amikor felszálltunk a vonatra, akkor ért minket katasztrófa, ugyanis nem volt szabad fülke, és a szűk folyosón kellett libasorban állnunk. Ez volt életem egyik legrosszabb utazása! Mindenki hullafáradt lett, és már virradt, amikor felszabadultak a fülkék. Ott aludtam, ahol tudtam, de két óránál szerintem nem aludtam többet összesen.
Legutóbb februárban voltunk Romániában, a családdal ünnepeltünk. Természetesen találkoztam fiatalokkal is, és ismét nagyon jól szórakoztam. Még több fiatalt ismertem meg, és ők is nagyon szimpatikusak voltak számomra. Mai napig szoktam az ott élő barátaimmal chatelni, és már alig várom, hogy elmehessek újra közéjük!
