GIMA OnlineRólatok - Nektek

Januárban egy angliai kisváros „verspatikájáról” szóltak a hírek, ahol a tulajdonos gyógyszerek helyett verseket ír fel a „betegeknek”. Az irodalmi gyógyszertár a szavak, a költészet erejével próbál írt nyújtani a lelki sebekre. A tudomány évek óta foglalkozik a művészet egészségre gyakorolt jótékony hatásával. Riportunkban Batka Ágnes tanárnőt kérdeztük, hogy egyet ért-e a versek gyógyító erejével.

Mit gondol, a költészet tényleg tud segíteni az embereken?
Valószínűleg ez egy olyan kérdés, amit divatból tesznek föl az emberek. Ha nem segítene, nem adna valami pluszt a költészet, akkor nem lenne több ezer éves történelme. Valami célja, oka kell, hogy legyen, ha más nem, az önkifejezés; embertől emberig jut egy költemény. Ha jól van megírva, lehet valami hatása az emberre. Azt, hogy pozitív vagy negatív, nem tudhatjuk egyértelműen, de biztos, hogy van.

Milyen betegségekre lehet gyógyír a költészet?
Ez egy kicsit furán hangzik, olyan, mintha valami népi kultúrából visszamaradt babonaság lenne. Inkább az önmagunkkal való „tisztába jövésnek” lehet valamiféle segítő eleme a költészet; az önkifejezésnek, a másik elérésének, s az ilyen típusú vágyak beteljesítésének eszközeként teljesen jó lehet a líra.

Ön szerint miért szól ennyi vers a depresszióról?
Azért mert divatos. Szerintem az emberek jelentős része réges-régen elvesztette azt az igényt, hogy igazán önmaguk felé forduljanak. Ha az emberek önmaguk felé fordulnának, magukat akarnák először megérteni, és csak utána kezdenének a világgal valamit, akkor valószínűleg egyszerűbben menne sok minden. Ez azonban az utóbbi időben nem így van. Inkább mi alakítjuk, „idomítjuk” magunkat a külvilághoz, anélkül, hogy önmagunkat felmérnénk, a határainkat feltérképeznénk.

Az egyik órán egy diákom nagyon érdekes módon fogalmazta meg azt, ahogy az ember az emberhez viszonyul. Azt mondta, olyan, mintha mi kockákba lennénk zárva, de a kockáinkon belül mi szabadok vagyunk, a kockáinknak a határait mi ismerjük, és egészen addig tágíthatjuk, ameddig a másik embernek a kockáját nem szűkítjük, vagy nem teszünk benne kárt. Úgy gondolom, hogy ez a „depresszió” az énkeresés hiányára utal. Az emberek nem foglalkoznak megfelelően magukkal, s már csak akkor veszik észre, hogy valami gubanc van, amikor negatív tüneteket tapasztalnak, amikor a megértés hiányával olyan mértékben nem tudnak mit kezdeni, hogy az már a belső lelki egészségüket veszélyezteti.

Valószínűleg azért szól ennyi költemény a „depresszióról”, mert gyakran egy olyan jellegű bizonyítási, változtatási vágy él az emberben, amelyhez önmagát használná fel eszközként, és minél erősebb a külvilág, minél erősebb a táradalom, annál kevesebbet érünk mi eszközként. (…) Ha általánosítunk: majdnem mindig akkor keletkezik ez a depressziónak nevezett állapotot eredményező ok, amikor az ember és a külvilág értékrendje ütközik, mikor az ember nem érzi magát a helyén, vagy a külvilág olyan módon reagál egy-egy ingerre, amelynek következtében az egyén sérül, vagy legalábbis úgy érzi, hogy sérült.

A depresszióra vajon hatásos lehet az irodalom?
Attól függ, hogy mit nevezünk depressziónak. Ha a depresszióra úgy tekintünk, mint súlyos betegségre, akkor nem, de ha egy lehangoltsággal, kedvetlenséggel járó lelkiállapotot értünk alatta, akkor hat az irodalom.

A korábbiakra visszatérve a „depresszióhoz” vezető folyamat azzal kezdődik, hogy az egyén önértékelési problémákkal küzd, negatív érzései vannak stb., és ha ezt nem tudja kezelni a környezetében, vagy a világ által, akkor abból előbb-utóbb tartós bánat, keserűség lesz. De ha csírájában próbáljuk elfojtani ezt a dolgot, vagy megakadályozni, helyrehozni azokat a lépéseket, amelyek elvezetnek a depresszióhoz, akkor abban segíthet a költészet. Ha úgy tekintünk egy alkotásra, mint megnyilatkozásra, egy másik lélek valamilyen módon megfogalmazott gondolatára, fájdalmára, hiányérzetére, örömére, boldogságára, akkor azt a lelki közösséget, ami hiányozhat az ember hétköznapjaiból, még ha egy kicsit mesterséges módon is, inkább közérzetjavító céllal, megtalálhatjuk egy-egy költeményben.

Hosszútávon mennyire lehet hatásos ez a módszer?
Hogy egy szakkifejezéssel éljek: ez szerintem eseti kezelésre alkalmas, vagyis amikor az embernek rossz hangulata van, egyedül érzi magát, de még nem hatalmasodott el rajta olyan mértékben ez az érzés, hogy mindenképpen külső segítségre lenne szüksége, akkor tudja magát „gyógyítani” irodalommal, költészettel. (…) Ehhez azonban az kell, hogy érdeklődjön valaki a költészet iránt, meglegyen a kellő nyitottsága, hisz ha elzárkózik ettől a fajta gyógyszertől, természetesen nem működik a dolog.

Ezt hogyan lehetne megvalósítani a gyakorlatban? Beszélgetéssel, kikérdezéssel vagy ránézésre akár?
Ránézésre nem tudjuk. A vers akkor gyógyít, ha én találom meg a saját magam számára. Persze esetenként nem rossz, ha valaki megmondja, hogy ezek a versek nagyjából erről, azok pedig arról szólnak. Konkrét verset felírni gyógyírként bizarr. Minden ember más és más. Mindannyian egyénként vagyunk elhelyezve a világban, mindannyiunk egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Ami neked jó, nekem nem biztos, s ez fordítva is igaz. A költészet tárházában azonban biztos találunk valami olyasmit, amire a léleknek szüksége van (…)

Lehet-e tipizálni, csoportokra osztani a verseket?
Tipizálni nem. Én nagyon ellene vagyok ennek a kifejezésnek. Ha valamit tipizálunk, abban úgy érzem, van némi eltávolodás, valami negatív. „Ez ilyen, ez olyan” – mintha kivennénk belőle azt az egyéni faktort, azt az egyediséget, ami nekünk szól, amiről mi alkotjuk meg a véleményünket.
Nem tudom, hogy lehet-e azt mondani, hogy vannak rossz versek. Akadnak olyanok, amik bántják az ember fülét, bántják a lelkét, sértik az értékrendjét. Bár elképzelhető, hogy amitől én rosszul vagyok, az lehet, hogy a másikhoz megtalálja az utat. Talán azért, mert mondjuk a problémája vagy nem olyan összetett, vagy annyira összetett, hogy csak egy szegmenséhez, egy eleméhez szeretne rendelni valamit. A tipizálással tehát abszolút nem értek egyet, mert a szóban benne van, hogy „Na, egy kaptafa, mérjük ki patikamérleggel, aztán jó lesz!” Téma szerint viszont lehet csoportosítani, és ha valaki olyan lelki problémákkal küzd, olyan lelki vívódást él meg, amelynek a tárgya hasonló lehet egy-egy költeménycsoport témájához, akkor bízhatunk abban, hogy megtalálja azt, ami neki jó.

Milyen csoportokat lehetne létrehozni?
A hangulat szerinti csoportosítás alkalmazása lenne a legpraktikusabb, ha már mindenképpen csoportosítani akarunk. Vannak olyan költemények, amelyekben valamiféle feldolgozandó veszteségélmény, értékhiány lelhető fel. Vannak útmutatással, biztatással szolgáló versek, s természetesen a szerelmet, a csalódást, a különböző élethelyzeteket, a gondolati elmélyülést megragadó lírai alkotásokat is találunk stb.

Vannak olyan költemények is, például Romhányi Józsefnek a gyermekköltészet kategóriájába száműzött költeményei, amelyek célzottan hangulatjavítók. Nem mondhatja rájuk az ember, hogy „ezt az ókori Horatius is megirigyelné”, de mindenképpen figyelemre méltó a nyelvi virtuozitásuk, s olyan eredeti ötletek vannak bennük, amikre az ember rá tud csodálkozni, mosolyog rajtuk.

Ezek azonban elég felületes csoportok. Talán kialakításuk, a versek kategorizálása, a költészet egységekre bontása nem feltétlenül lenne célszerű. Valójában nem hiszem, hogy bárki ítéletalkotó, kategóriákba soroló bíróként rendelhetné magát a költészet tárházához.

Én szoktam verseket olvasni annak érdekében, hogy jobban érezzem magam, megvannak a „bevált” költőim, a kedvenc verseim. Ha speciális „gyógyszer” kell, akkor olvasgatok, s megtalálom azokat a költeményeket, amelyek örömmel töltenek el, amelyek mosolyt csalnak az arcomra a soraikból áradó vidámsággal, nyelvi bravúrjaikkal, tartalmi gazdagságukkal.

Máté Szelina, 8.N