GIMA OnlineRólatok - Nektek

 

 

Rovatunkban iskolánk egykori diákjait kérdezzük a felsőoktatásba való bekerülésükről, az ott szerzett tapasztalataikról, illetve a választott pályájukról. Ez alkalommal Lőbel Petrához „kopogtattunk be”, akiről nem túlzás azt állítani, az álmait éli.

Röviden mesélj magadról, mikor végeztél a gimiben, milyen tagozaton tanultál?
2011-ben érettségiztem, emelt történelem órákra jártam, mivel abból készültem emelt szinten érettségizni. Bár stréber szívem mélyén sokkal több emelt órának lett volna hely, de az emelt töri kifejezetten jó ötletnek tűnt kiegészítve a választott művészettörténet (hiába hívják rajz- és vizuális kultúrának, túlnyomó része a művészettörténelem tanulása és nem kreatív alkotó folyamat) érettségi tárgyammal.

Mik a legmeghatározóbb dombóvári gimis emlékeid?
A legmeghatározóbb gimis emlékeim mind az osztályomhoz kötődnek, mert hihetetlenül színes, érdekes, sokféle világnézetű és érdeklődési körű emberke került össze nálunk, hogy együtt töltsünk napi 6-8 órákat, és mégsem tudok felidézni szinte semmilyen konfliktust. Én például szerettem tanulni (mondjuk nem mindent :D ), ami akkor sem igazán számított menőnek, mégsem gonoszkodott vagy csúfolódott senki, nem rekesztettek ki, hanem egyszerűen elfogadtak, és teret hagytak nekem (is). Ez a fajta tolerancia és nyitottság egy a miénkhez hasonló nagyságú közösségben (harminc fölött volt az osztálylétszám) nagyon ritka, ezért kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy őket „dobta ki a lottó”.

Nagyon összetartó osztály, jó közösség voltatok, megmaradt ez a kötődés?
Megmaradt az érdeklődés és a törődés. Még ha távolról is (hiszen eléggé szétszóródtunk a világban), de jó tudni, hogy ki hol van, mit csinál éppen, hogy boldogul, mit tervez, mennyit változott. Nyilván nem olyan részletekbe menően tud mindenki mindent, mint amikor heti öt napot összezárva töltöttünk az osztályteremben, de azt hiszem, hogy a közösségre jellemző nem tolakodó és mindenkinek egyénileg szabott teret engedő gondoskodás megmaradt.

Melyik egyetem, melyik karán, szakán tanultál tovább?
Én szeretek előre tervezni, bár az élet általában az A tervemről valahogy mindig Z tervre módosít, amelyről mindig kiderül(t), hogy sokkal jobb, mint az eredeti A verzió. Emelt törivel jogásznak jelentkeztem az ELTE ÁJK-ra, felvettek, majd voltam annyira szerencsés, hogy az első félévemben szinte a jog összes olyan területét képviselő jogásszal találkozhattam, ami engem érdekelt. A beszélgetések után pedig ráébredtem, hogy hát ez engem mégsem érdekel, és sosem tudnám igazán szeretni ezt a szakmát, a jog egyszerűen nem passzolt a jövőképemhez. Szóval átjelentkeztem pszichológia szakra a Károli Gáspár Református Egyetemre (ezt jelöltem elsőnek, mivel itt volt a legmagasabb a ponthatár, mint a leggyakorlatiasabb pszichológiai képzést nyújtó egyetem, bár azt hiszem, a képzés az ELTE-n jóval ismertebb), és ott is végeztem.  

Mi volt számodra a döntő szempont a továbbtanulást illetően?
Hogy az egyetem végén ne egy unalmas, monoton munka várjon rám, hiszen az életem jelentős részét mégiscsak ezzel fogom majd tölteni. Hogy érdekeljen, és el tudjam képzelni a szakkal a jövőmet, ugyanakkor nyissa ki a kaput nemzetközi szinten. Nem pusztán utazni akartam/akarok, hanem huzamosabb ideig különböző országokban élni, hogy a valós mélységükben megtapasztalhassam a különböző kultúrákat.

Mikor kristályosodtak ki a továbbtanulási céljaid?
Szerintem ez a folyamat nálam még tart… Általában nagyon tudom, hogy mit nem akarok, viszont ettől még rengeteg mindent szeretnék, és ha lehet, akkor egyszerre. Ezért is tanulok most kínai nyelven pszichológiát Pekingben, miközben az egyik tárgyam a spanyol nyelv, amit egy a Kanári-szigetekről Kínába költözött spanyol úriember tanít.

Milyenek voltak az első tapasztalataid? Hogy érezted magad?
Tizennyolc évesen Pestre költözni szerintem nagyjából minden második fiatal álma, viszont nem szerepelnek ebben az álomban olyasmik, mint mosás, mosogatás, takarítás, vásárlás és még sorolhatnám. Egyszerre kerültem új városba, új egyetemre, egy teljesen új élethelyzetbe, mégis szinte csak pozitív emlékeim vannak erről az időszakról, amit azt hiszem, javarészt a családomnak és a jogi karról szerzett barátaimnak köszönhetek. Valahogy mázlim volt/van a közösségekkel, melyekbe belecsöppentem. Ha éppen képletesen elcsúsztam volna egy banánhéjon, akkor valaki mindig elkapott, ha csak telefonon is egy lelki fröccs erejéig.

Mit tartottál a legnagyobb nehézségnek?
Meg kellett tanulnom, hogy bár az egyetemen nincs az a fajta elvárás, mint a gimiben, hiszen nem kell minden másnapra készülni a feleltetés rémétől tartva, de ha év közben nem halad az ember a tanulmányaival, akkor a vizsgaidőszakba bele lehet pusztulni. Illetve, hogy még ha az ember a számára megfelelő szakra jelentkezett is, akkor is lesznek tárgyak, amiket a háta közepére sem kívánna, de le kell vizsgáznia belőlük, ha mégannyira értelmetlennek tartja is ezt.

Mit tudtál legjobban kamatoztatni a középiskolában megszerzett tudásból?
A jogon a történelmet, irodalmat, földrajzot, aztán a pszichológia miatt főleg matekot, biológiát, kémiát.

Kiknek, milyen tantárgy iránt fogékony tanulóknak ajánlanád ezt a kart, szakot?
A saját példámból kiindulva nem mernék ajánlást írni, inkább azt tanácsolnám mindenkinek, hogy akár online is, de keressen meg valakit, akiről úgy gondolja, hogy szakmai példakép lehet számára, és alaposan kérdezze ki a munkájáról a realitás talaján. Ha valaki még a beszélgetés után is úgy érzi, hogy az a szakma az ő útja, akkor könnyebben verekszi át magát az egyetem útvesztőin is, mert az alagút végén ott lebeg számára a Szent Grál.

Hogy jutottál el Kínába, hogy és mikor jött az életedbe a keleti kultúra iránti érdeklődés?
Mint már említettem, én a „sokat akar a szarka” tipikus esete vagyok, ezért amikor a pszichológia karon lehetőségem nyílt nyelvtanulásra, nagy lelkesen kiválasztottam az általam legnehezebbnek vélt nyelvet, mert, hogy mikor tanuljak kínaiul, ha nem most? A keleti kultúrák iránt mindig is fogékony voltam, hiszen nekünk, nyugatiaknak nagyon titokzatosnak tűnik, elszomorítóan keveset tanulunk róla. Ha most kinyitnék egy középiskolai töri könyvet, alig találnék valamit Kínáról, pláne nem Észak- és Dél-Koreáról, Vietnamról, Kambodzsáról, Indonéziáról és még sorolhatnám. Amennyire lelkesen és érdeklődőn nyit Kelet a Nyugat felé, a Nyugat épp annyira gyanakvó Kelet irányába, és még mindig elkeserítő az előítéletesség mértéke, pedig rengeteget tanulhatnánk tőlük. Én rengeteget tanultam.

Mióta élsz kinn, pontosan mit csinálsz ott?
Gyakorlatilag mondhatom azt, hogy a húszas éveim Kínában teltek/telnek. Először nyelvet tanulni mentem ki, mert azért azt mégis nyelvi környezetben az igazi, aztán belehabarodtam az országba, a kultúrába, a lakóiba, a nyelvbe. Mivel sem a nyelvtudásom további csiszolásáról (szerintem semmilyen nyelv tanulását nem lehet egyébként befejezni, egyszerűen nincs „végpont”), sem a pszichológiáról nem akartam lemondani, ezért döntöttem, hogy a pszichológia mesterképzést Kínában végzem el. 

Mik voltak az első tapasztalataid, amikor először kiutaztál?
Az ország méreteire és arányosan gigantikus fővárosára, repülőtérre, sztrádákra, egyetemre szerintem nem lehet felkészülni. Nem tudom, hogy életemben éreztem-e magam annyira aprónak… Viszont mielőtt ez a kicsinység nyomasztóvá válhatott volna, gyorsan kézen fogott az egyetem (már a reptéren), és elképesztő olajozottsággal segítettek beilleszkedni az új környezetbe, szinte minden gyakorlati dolgot intéztek, nekem „csak” lelkileg kellett belezökkennem az új kerékvágásba.  

Mi az, amit a legnehezebb volt megszoknod Kínában?
Még mindig vannak dolgok, amiken meghökkenek. De legelső körben nem értettem, miért kínálnak folyton forró vízzel, hogy igyak csak. Aztán rá kellett döbbennem, hogy az ivóvíz hőmérséklete a vendéglátás melegségének fokát szimbolizálja. Kritikátlanul sokszor égettem le jólneveltségemben a nyelvemet.

Ha arra kérnélek, hogy felsorolásszerűen egy mondatba foglald össze, hogy mit jelent neked Kína, mit mondanál?
Ez a felsorolás a halálom napjáig is eltartana, inkább csak annyit, hogy Kína a múltból táplálkozva ugyan, de nagyon is a jelenben él, miközben a tekintetét folyamatosan a jövőre függeszti. Az idealizálás terhe nélkül, mégis tisztelettel és kíváncsian fordulnak minden és mindenki felé, szerintem ez követendő példa lehet.  

Olvastam, hogy megnyertél egy meseíró versenyt- Kínában, kínai nyelven. Mennyit kellett ehhez tanulni ezt a külsőre nagyon nehéznek tűnő nyelvet?
Úgy vélem, hogy a nyelvtanulásnál nincs olyan, hogy elég, most már mindent tudok, a kínai nyelvre meg fokozottan igaz ez az állítás, mert ha valaki meg is tanulja a nyelvet azon a szinten, hogy már ne adhassák el, az írásbeli és a beszélt nyelv eléggé különbözik. Vagy például az akadémiai nyelvezet megint nagyon távol áll a hétköznap használt nyelvtől, miközben nem felejthetjük el, hogy a nyelv minden nemzet esetében egy élő, folyton változó valami. A kínai barátaim például előszeretettel használnak éppen aktuális szlenget, így néha a mai napig döbbenten meredek rájuk, mert fogalmam sincs, mit is mondanának. Ráadásul akkor még szót sem ejtettem a különféle nyelvjárásokról, hiszen a kínai nyelv, mint olyan nem is létezik, ellenben van mandarin, min, yue és még folytathatnám.

A kínai nyelvvel kapcsolatban azt szokták emlegetni, hogy egy művelt, olvasott ember is csak töredékét ismeri a kínai írásjeleknek. Ez pontos információ?
Szerintem lehetetlen minden karaktert ismerni, a történészek és irodalmárok sem véletlenül csak egy-egy történelmi időszak karaktereire specializálódnak. Arról nem is beszélve, hogy a többség ugyan már áttért az egyszerűsített karakterekre, de a hagyományos karakterek (ha úgy tetszik, akkor ezek az írásjelek a mostani történelmi szakasz karakterei, melyeket egyszerűsítettek, hogy gyorsabban, könnyebben lehessen leírni őket) továbbra is az élet szerves részét képezik, ismerni kell legalább egy részüket.

Hogy telnek a napjaid? Nincs honvágyad?
Egyetemista vagyok, a napjaimat jórészt az egyetemen töltöm a pszichológia laborban, különféle kutatásokon, publikációkon dolgozunk. Nincs nagyon időm honvágyra, illetve elképesztően klassz szociális közeg alakult ki körülöttem, kicsit néha majdnem olyan érzésem van, mintha a Jóbarátok című sorozatban élnék, remek barátokat sodort az utamba az élet, amiért nagyon hálás vagyok.

Mit gondolsz, mi az, ami leginkább ösztönzi az embert a totális életmód-váltásra, a világ másik felén való letelepedésre: kalandvágy, kíváncsiság, az újdonságok iránti fogékonyság, az emlékek előli elfutás vágya?
Lekopogom, de szerencsére nincsenek olyan emlékeim, melyek elől futnom kellene, viszont kíváncsiságért szerintem többször is sorba álltam. De szerintem azért ebben a családom keze is jócskán benne van: kicsi koromtól kezdve rengeteget utaztunk, én meg tobzódtam az élményekben, mint a tevegelés a Szaharában, kalandtúra a Nagy Piramis gyomrában, az Eiffel-torony meghódítása és társaik. Erre nagyon könnyű rászokni, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a „pár hét idegenben” már nem elég, hogy hosszabban szeretnék maradni, megismerni mások kultúráját, nyelvét, észjárását, szokásait, a tájaikat.
Nagyon adja magát a kérdés, mit érzékelsz a koronavírussal kapcsolatban odakint? Mert Magyarországon kiürültek a kínai éttermek is...
Én szeretem a valós háttérrel rendelkező információkat, ami azt is jelenti, hogy előbb olvastam klinikai kutatásokat a koronavírussal kapcsolatban a Google Scholar-on, mint bármilyen híroldalon. Ennek megfelelően tisztában vagyok vele, hogy egy „mezei” influenzajárványba többen halnak bele (nem véletlenül van látogatási tilalom már most sok itthoni kórházban is „csak influenza” miatt) mint a koronavírusba. Az, hogy Kína mindent megtesz a fertőzés megállításáért (mert azért valljuk be, csak nagyon kevés ország mozgósítana akkora erőket, mellyel felépítenének 10 nap alatt egy új kórházat…) a határain kívül és belül abszolút példamutató. Ami pedig kifejezetten szimpatikus az olyan zöld szemléletűeknek, mint én, hogy a vadállatok (mert vélhetően róluk terjedt át emberre ez a vírus) kereskedelmének totális tiltását is fontolgatják, hangsúlyozom, mindezt egy olyan országban, ahol egyetemen a nyugati orvoslással párhuzamosan tanítják a tradicionális kínai orvoslást, melynek alapanyagai jórészt a vadvilágból kerülnek ki. Nyilván megértem a vírussal együtt járó félelmet (melynek generálásában azért a média keze is jócskán belelóg), de nagyon fájlalom a butaságot, előítéletességet és rasszizmust.  Ezek nem oldanak meg semmilyen problémát, ellenben szinte mindegyiket könnyedén elmélyítik.
Hol tartasz most az Utadon?
Remélem, hogy még nagyon az elején…

Mire vagy a legbüszkébb eddigi életedben?
Eléggé örökmozgó vagyok, szerintem az életben tevőlegesen szinte minden mindig lehet jobb, érdekesebb, vagy legalábbis más, mindezt véghezvinni és elérni azonban inkább örömet, gondot, bosszúságot, kihívást, kalandot jelent számomra, semmint büszkeséget.  Büszke inkább másokra szoktam lenni: a családomra és a barátaimra.

Milyen céljaid vannak?
Sok helyen szeretnék még élni és sokat. Meg egy saját pandát, de az első ponttal is beérem.

Köszönjük a beszélgetést! Szívből kívánjuk, hogy teljesüljenek a céljaid!